Zsörtölődések két négyzetméteren
50 év
Leltár?!
– egy ilyen életért nem kár.
A ház, amelyben születettem, lebontatott,
s még sehol sem mondhattam, itthon vagyok.
Álomra úgy hajthatom fejem,
hogy a legszükségesebb kéznél legyen.
Bárhol, bármelyik két négyzetméteren.
Útrakészen élek,
és ez a fél évszázadnyi élet,
elfér két közepes kartondobozban.
Sőt! – még én is beleférek!
Annyi ágyra löktek éjszakára,
csakhogy láb alatt ne legyek,
hogyha e nekem kirótt játék
még ettől is jobban fájna,
el kellene bújnom, mint kisgyerek
koromban
a sötét konyhasarokban
a tárcsás mosógépbe.
Csak tegyétek rá a fedelet!
Úgy szeretném egyszer ruháimat, irkáimat
szerteszét dobálni,
s biztosnak lenni abban, hogy reggel
ugyanúgy
az én szobámban megtalálom őket,
s túléltek gyufát
és családi háborút.
Hogy ők is túléltek 50 évet!
A mérleg?
Voltam kínokkal érkező nem várt ’ígéret’,
kire gyűlölet szórta az igéket.
Voltam sárkölyök esőmosta porban,
ide-oda tukmált kolonc voltam.
Voltam koravén zseninek kiáltott kamasz
s aztán elfojtott tehetség,
hogy ne legyen rám panasz.
Voltam hangyányi mécses,
kisdedóvóként térdeltem mások gyerekéhez.
Viszont én voltam az is, aki túl sokat kérdez…
Végül már nem akartam tartozni senki seregéhez.
Vagyok háromszoros boldog anya, s feleség!
Ki az ki tőlem gazdagabb? Ki még?
Álmaim-vágyaim dunsztba tettem,
ha dolgom és időm engedi,
mondandómat a papír szenvedi.
Hogy kivé lennék? Mivé?
Ha újraszületnék?
Lennék-e jel, vagy egy lámpás?
Vagy csak nagyszájú lármás
kofa?
Vagy tanító? Amolyan ostoba
áléletet élő sorsgrimasz?
Lennék-e utcakölyök, az a kis pimasz?
Kinek senki se mondja meg mi jó, s mi nem?
ó honnan is tudnák, mi helytelen?
Lennék-e közszereplő, jellemtelen?
„pénzért mindent” értékrendű elit?
Lennék-e aggastyán vagyonáért
szerelmet hazudó csitri?
Vagy kapcsolatra képtelen szingli?
Lennék-e ’minden-mindegy’
tudatlan, pörköltszagú tehén?
Vagy tán férfi lennék? – amolyan
trehány munka után kocsmázó
szájbanerős legény?
Vagy szikkadt özvegyen élő
öltönyös gazember?
Vagy álomvilág mézcsuporában
agymosott képregényhős?
Esetleg díszdolmányos dicső múltat síró
életre képtelen kopjafa?
Vagy tán ember se lennék?
– De hisz, az lenne jó!
Irány egy másik civilizáció!
Élnék szabadon, vadan, fékezetlen!
Eltűnnék ősi rejtekekben
a fakó zombiszemek elől…
Mert ha kívülállóként sikerül megbújni e közegben
– bizony sokszor láthatatlanul –,
olyankor megrémülök.
Ennyi lenne az ember? Ennyi egy nemzet?
Szégyellnem kell hajlott koromra – ha megérem?
Erre emlékezzek?
Ez az a sokszor fejbekólintó nagybetűs élet?
Tényleg csak az érdek? S az igazak bukva?
Hát ilyen világért nem születnék újra…
50 év. Hogy mennyi még, nem érdekel.
Világot váltani kevés, túlélésre sok is.
Egyszer biztosan jobb lesz, ez a hit ébreszt holnap is.
Hogy az ilyen életért nem kár?
akkor itt véget is ér a leltár:
nem voltam, nem vagyok, nem leszek.
Én megbocsátok, hisz a feledésbe megyek.
És egyszer végül hazatérhetek.
Ha hazaérek egyszer, én a kirekesztett,
márványtáblát fogok, vagy egy kőkeresztet.
Itt, a csodák földjén, hol laknak még angyalok.
Mindegy lesz már, hogy élek, vagy halok,
rávésetem: itthon… itthon vagyok!
– csakhogy teljes legyen múlásom, életem.
Bárhol, bármelyik kétnégyzetméteren.
Ózdi menet
(ismét éhségmenet indul a fővárosba 2013. február 3.-án)
„Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.”
Innen a négy penészes szűk fal közül
nézem, ahogy csendben elindul a menet
keserű sors esszenciája csordul a fásult arcokon
bámulom a riadt tekinteteket
- Emeld a táblát magasabbra!
„Munkát! Kenyeret!”
Ki Istent játszik természet és embertársa fölött
én mondom: hát legyen mind átkozott!
Idecitállak Attila, hogy lásd Te is:
itt lenn a földön semmi sem változott!
Hej, ha lenne még meleg csizmám, sapkám
engem sem hagyhatna itt a menet
ha jól lakhatnék, s lenne cigarettám
köztük lobogtatnám kedvenc versemet…
- Emeld a táblát magasabbra!
„Munkát! Kenyeret!”
Hol van most a tengernyi glóriás poéta?
Szerelmes verset ír? Gázsiért tetszeleg?
Vagy memoárt fabrikál? Júdáspénzért hallgat?
Eldobta a tollat, mert keze már megremeg?
- Emeld a táblát magasabbra!
„Munkát! Kenyeret!”
Három szakadt pulóverben, két elnyűtt mackónadrágban
fűtetlen szobámban, mégis már csak attól reszketek,
hogy rabszolgaként a megcsappant milliók
építik majd a tündérmesét,… (Latyakban tocsog a menet.)
- Emeld a táblát magasabbra!
„Munkát! Kenyeret!”
és hallják majd a rádiót, a TV-t – újságra nem telik –
hogy itt minden rendben, s immár mennyire szabadok…
Én mondom neked Attila, hogy e megosztott, kifosztott,
szétzilált hazában századok óta semmi sem változott!
Nem „balhét”, munkát keresek,
- hisz sorstárs lehetsz még te is! -
de takarítónak se kellek - úgy ám!
Tudom, szégyellik majd a nevemet is…
Lehet ellenségként jelöltek egy listán…
Sebaj! ÓZDI MENET, a lelkem megy veletek.
- Emeld a táblát magasabbra!
„Munkát! Kenyeret!”
2013. 02. 03.
Excuse moi mesdames… (bocsánat hölgyeim...)
Hölgyek
A kortárs művészet oltárán áldozunk
ki hinné, hogy itt egymásért vagyunk?
de hosszú az út,
s a „Hölgyek” feliratú ajtó mögött a sor.
Kortárs művészi a mosoly,
műmosoly
fésülködés, parfümorgia
bemutatkozások,
puszis üdvözlések
közhely dicséretek
és igen, ígéretek:
„majd megadom… persze hogy írok…
felhívlak, ez csak természetes…”
Szégyen, de lekéstem a szünetet,
a legvégén kullogva a hölgyek sorában,
megint nem láttam, ki volt?
– az, ki az ásványvizes flakont,
papírtörlőt, rúzsos papírzsebkendőt,
fésűből kicibált hajszálcsomót,
alig használt intimbetétet
az üres kuka mellé szórt
vagy a mosdókagylóban feledte?
Törlök mosdót, lehúzom a WC-t
szedem a földről a szemetet.
Végül is – nézem a kezemet –,
amely lapáton, kapán, meszelőn,
kőműves kanálon, s olykor a fejsze nyelén
kapott pedikűrt,
hát majd alaposabban mosom,
s kapom a retikült.
Aztán:
- Nem, kérem, én nem a személyzet…
egészen másért sorakoztam ide…
Ehh! – hagyom a csudába az egészet,
nem magyarázkodok, hogy ott ülök elől,
ahol a dísz-sor,
– hol engem is ünnepelnek –
erősebb lesz a szégyenérzet,
hogy én is nő vagyok, attól.
Excuse moi mesdames…
Illendő sorok
2. számú Kiegészítő záradék Özv. Seprű Baltazárné, született Barna Rozália higiénikus takarítónő munkaköri leírásához, melynek értelmében nyolc napon belül, az összes hatáskörébe tartozó helységben az alábbi nyomtatvány ülő helyzetből is jól látható helyre való kifüggesztését, haladéktalanul kezdje meg.
Olvass! Legalább itt!
Ez egy jó hely!
Sőt! Bizonyos dolgokra,
kicsikre-nagyokra,
ez a legjobb hely!
Hát lazulj el!
Ez szükség!
– hogy néhány terhedtől
könnyebben szabadulj,
mondhatni könnyebbülj,
hát nyugodtan ülj – le!
Még elmélkedhetsz is,
például arról,
mivé lett ez a világ?
Mit is testált terád?
De ne évődj soká a múlton!
Ne itt keseregj,
mint egy kocsmapulton,
mert az utókor esetleg ott toporog
kívül az ajtón, és szorong, és morog.
Ne nézz vissza! – szokták mondani.
De ez itt nem az a hely!
Itt mielőtt kilépsz az ajtón,
illő, hogy egy percre visszatekints:
mit is hagysz az utánad jövőkre?
Úgy hagyod-e, ahogy találtad?
Netán jobbá tenni igyekszel?
Mert jelet itt ne hagyj,
ez nem az a hely!
Hidd el, van,
amin nem javít az idő, az enyészet.
Gondolj nagyot, és merészet,
s tüntesd el, a most kinyögött, lehúzott,
elkefélt, letörölt múltadnak nyomait!
Lám, túl vagy rajta, mosd szépen
szappannal tisztára kezeid!
Legalább e hely miatt
ne fojtogasson a szégyenérzet!
S ha minden rendben,
zárj ajtót, olts lámpát,
s felejtsd is el az egészet!
……
……
De ha nem!
– ha mégis nyomot hagytál,
mindenáron jelet,
ha itt írtad falra szerelmes versedet,
mikor a természetes színezékbe nyúltál
a kezed se remegett?
Most hát legyen tiéd e végtelen dallam
itt alant:
Kár, hogy illemhely helyett
WéCé lett e modernkori találmány neve.
Water Cycling? Water Closet?
West Country? Work Center?
Vagy VégCélt jelenthet? Tudja a fene.
Egy biztos, nap, mint nap illetlen illetők illetik
végtermékükkel illetlenül tele.
Vég: ezt ugye érted?
Valaminek végérvényesen vége van!
Visszafordítani hasztalan.
Végállomása valaminek,
amit akár végkimerülésig végzel,
a végnyílásodon, minek végbél a neve,
a végterméknek végleg távoznia kellene,
mondhatni ez a végzete,
s végsősoron végső búcsút veszel,
fölötte végrendelkezel.
Vagy te nem is eszel?!
Vég nélkül a kezdet mit sem ér.
Téged ugye nem kínoz aranyér?
Netán szorulás? Páternoszter? Hmmm?...
Ott, hol a dolgok véget nem érnek?
- Hogy hülyeség e végtelen ének?!
Lehet!
– de végezetül ez volt a büntetés,
ha utánad érkezvén végképp
összecsinálom magam, amíg
bélelek, almozok, a maradék papírral,
törlök csapot, kilincset, ülőkét,
és jó, ha csak pisis!
Nem, nem én vagyok Nemezis!
Ez most egy új magyar divat:
legyen szar neked is!!!
Rendhagyó imáim
Uram!
Fordítsd felém a Te orcádat!... –
De tényleg!
Hadd lássam már:
Téged is megviseltek az évek?
Vagy ránctalanított a kültakaró?
S van-e rajta szem? Látásra is való?
Hogy a lélek tükre lenne?
Hát mélyedjünk el benne
– együtt…
Itt sok a takarás, az unalom,
üres tekintet, bárgyú bámulás.
Amott botox-szal bénított bábmimika.
Óh! azok a mosolytalan évek!
Csak néznek, csak nézek…
Emitt mohóság, gőg és oktalan gyűlölet,
vagy sunyi, álnok, pimasz cinizmus,
féktelen hatalomvágy,
félelem és végtelen a közöny…
Én ezt látom.
S bár nincs hozzá sok közöm,
és a kérdésemben sincsen semmi érdek,
De! – ha veled mások lélektükrébe nézek,
ilyenkor tényleg lesütöd a szemed?
Vagy szoktál pirulni egy kicsit?
Néha?
Bánod-e, ami oly rég elveszett:
a szerelmes, a könnybelábadt
a meghatott, a jó munkától fáradt,
a zavart, a kérdő,
a sértett, vagy az alázattal kérő,
az aggódó, a féltő,
szóval a beszédes tekintetet.
Tudod, azt, amikor a száj a néma?
Vagy ez itt kínos téma?
Apropó száj…
Szólíts meg engem Uram!... –
Nem most, csak, ha egyszer majd ráérsz!
Miközben dicsérsz és bíztatsz,
s majdnem elhiszem, hogy én egy titkolt lángész
vagyok,
mondd csak, neked is egész máshol űzik
egymást az isteni gondolatok?
Te is bort iszol és vizet prédikálsz?
Körmönfont, önző szándékkal fogalmazol
bármit a tiszta, ártatlanfehér papírra?
Égig magasztalsz, hogyha kérni jársz?
És távozóban már el is átkozol?
Mindennapi bőröd-e a képmutatás,
csakúgy, mint itt emberi körökben?
S az igazi arcot sose látja más,
még gyermekeik se?
Csak amikor már szürke e molekulafészek,
amikor málik, megfakult,
vagy magára cibálja az enyészet?
Amikor igaz szavaival utolsót lehel?
S amíg szál a 21 gramm hozzád,
már gyorsan meg is bánja az egészet?
Figyelsz még?
Neked beszélek!
Uram, hallgass meg engem!... –
Magadnak is két fület rendeltél a hallásra?
Egyformán? az esélyegyenlőség elvén
hallod mindenki fohászát?
a magát ostorozó csendes
aggot?
vagy a mellét verő buzgót,
ki nyakába táblát aggat: „Rendes”?
A hitével kérkedő templomjáró álszentet is?
Ki hazaérve büntet ártatlant a Te neveddel a száján?
Hallod-e még?
Hallod-e a vezetettekét?
vagy az álmuktól megfosztott gyermekekét?
És a talicskán csikorgó fatörzsekét?
Hallod azt is, aki posztodra törve oszt életet-halált?
Ő biztos nem csak pusztába kiált?
És engem?, engem is hallasz?
Ki csak gondolatban, némán,
vagy itt e papíron faggatlak,
és igen, kötekszem!
De hiszen én is a jóra törekszem!
Próbálom felidézni arcod – régen találkoztunk.
Te, emlékszel még rám? Persze, hogy emlékszel,
hisz mindig vitatkoztunk.
Tudod én vagyok, aki ritkán kér,
s akkor se magának.
És ha véletlenül épp nem érsz rá,
bizony nem ül arcomra a bánat,
mert mi van, ha elkésel?
Segítek magamon!
Hogy türelmetlen lennék?
Nézd el, hisz Te magad formáltál ilyennek,
szeretnél-e hát másmilyennek?
Tudom! – megint ugrott a jutalom…
Talán ez
Talán ez az utolsó verssor
amit írok
talán ez…
Még gyorsan lefőzöm
az utolsó adag kávét
közben sorra veszem,
mi az ami fáj még…
De ez most nem is érdekes…
talán inkább elbúcsúznom kellene
ha itt lenne az, kitől még érdemes…
Még rágyújtok az utolsó szál cigire
s még utoljára megpróbálok
némi meleget csiszolni…
Összeszedem a szemetet,
néhány rongyot,
mit többet úgyse hordok
vagy ami nem jó már semmire
s az utolsó hasáb fát hasítom
sercen alatta a láng
nézem a tüzet, ahogy
megeszi és elemészti septiben
összekapart tüzelnivalómat
a műanyagflakont sorvasztja ép,
mibe faforgács és szénpor elegyét
töltöttem.
Azért szép a lángja, ahogy ég…
Fázok és ennem is kéne még...
Most hát üres lapokat égetek el sorba
amikre meg sem született
verseimet írhattam volna…
Ahogy átfut a gondolat,
magamat mosolygom,
mert önteltségnek hangzik,
mert nem emlékszem hány
nagy költőnk halt meg jóllakottan,
és szemtelenül nagyon gazdagon…