Matt
Matt
Ahogy a félelem a kislábujjamtól
kígyózik a fejtetőmre föl…
Ahogy a lélegzetem hidegnek látszana,
de elakad félúton…
Ahogy elfutnék mindentől
szemlesütve a semmibe,
mert így fölsülve már nincs helyem köztetek…
Ahogy az elmúlást, mint lehetőséget
a szakértő közli velem,
ahogy a kérdések eltorlaszolják a szavak helyét:
miért, mióta, meddig, hogyan, minek
és végül a mennyi…?
hogy mennyi mindent kell még rendbe tenni?
Ahogy először sértődsz meg azon,
hogy a Nap mégis süt ezen a tavaszon,
s hogy a világ nem állt meg veled,
ujjul, születik, veled vagy nélküled…
Ahogy töprengsz a gondoddal egyedül
megoszd, vagy hallgass, mert menekül
a társad, az anyád, a barát, a gyerek,
elfut, elbujdokol a feltétlen szeretet.
Ahogy aztán elmondom mégis,
kisóhajtom a fogaim közt, lehet, hogy rák…
átértékelődik a világ…
Ahogy a hírre reagálnak,
a gyerek tisztelni kezd és segít;
anyám a konyhában hatalomátvételt hajt végre;
a párom koslat utánam csekély bűntudattal,
s uramatyám! – megölel és azt mondja, szeret;
(anyám még akkor se),
s kicsit szégyenlősen kiveszi a pénztárcát a kezemből,
és ad pár forintot a megoldásra…
Ahogy a pokol három hete alatt,
míg a konkrétabb leletre várok
rendszerezem a fizetnivalókat,
címkézek iratokat, számlát, tanácsot,
próbálok tudást, intelmeket sulykolni,
amíg még lehet, s nyelem a „tudom” válaszokat…
Mi is az, amit tudtok?
Ahogy meditálni tanulok, és öngyógyítok a lányommal,
gyertyát gyújtunk, s csendben elsiratom magam…
Ahogy lassan tanulom a képmutatást
és próbálok a kerékvágásban, abban a rendesben,
újra mosolyogni és rávenni őket az őszinte érzésekre…
Ahogy mindeközben egyre inkább csak kerülik
a tekintetemet, az ölelést, a puszit, hátha fertőz…
És egy este a párom gyújtóst is vágott…
Mit is mondhatnátok…?
Ahogy lassanként beletörődnek,
ebben az átértékelődött hangulatban
elkezdtek egymásra figyelni,
s halkan beszélgetni is nélkülem,
tudtam, most már nem segíthetek.
Semmim sincs és minden az enyém…
Aztán búcsúzni kezdtem,
mindentől, ami élő, ami emlék…
Mi az, amit magammal vihetnék?
Élesek voltak a képek, a tárgyak,
a szagok, az ízek és fájtak…!
Véstem készakarva a tudatomba be,
hogy személyesen közöljem vele, – ha van:
– Gyönyörű világot alkottál, Uram!
Ahogy aztán telefonon jött a hír, mégse rák…
Azonnal elmondtam, hátha örülnének velem.
A párom hallhatóan megkönnyebbült,
de azóta nem ölelget már és én vágom a fát is…
Vonakodva visszaadta a pénztárcám harmadát,
már a lányom sem gyújt gyertyát értem;
s a két kisebbik is megint „helyrerak”;
anyám megsértődött napokig került
és hozzám se szólt, azóta kötekedővé vált,
semmi se jó és ugráltat megint.
Szóval ismét csak nem vagyok fontos senkinek…
De már nem érdekel, megmosolygom s nyelek.
Én már nem félek semmitől,
és olyan jó, hogy ezt nem érthetitek!
Ahogy átértékelődött az élet,
úgy vált csodává minden rezdülése…
Ahogy az elmúlás még egérutat adott,
úgy lett haszontalan sok, addig fontos dolog,
s engedtem a szívemhez egészen közel:
a reggel illatát, egy pókot a falon,
a fák fényét, a madarak gondolatát…
Ahogy átértékelődött ez a világ.
Ahogy tudatosult bennem a tény,
hogy akkor most mégsem halok meg én!
Úgy vágott ez a hülye kérdés mellbe:
na, de akkor, mi a frászt csinálok helyette?
Ez a versem meghallgatható a www.szeliden.uw.hu netkötetben Pintér Lilla, az Irodalmi Rádió előadóművésze tolmácsolásában.
Háború
Amikor a kés pengéje villan,
mert a szó éle megcsorbult régen
és a falról a vezetékes rádió
reccsenve nyekken a konyhakövön.
A szódásüveg újratöltve,
a söröskorsó-pajzzsal körbe-körbe,
tántorogva dúl a csata.
A féltékenység már az együgyű káromkodást is
dühödt gombóccá gyűrte össze a torokban,
csak a villámló egymásba nézés,
a fojtott fújtatás
szakad ki a kába-lila fejekből,
a görcsös én-győzök testek
némán egymásnak feszülnek,
olyankor jobb messzire kerülni.
Egy mezítlábas ötéves árnyék
pizsamában menekül a kukucskáló-ablakon,
ki az éjszaka biztonságába.
Ahogy fut, talpa bőre odaragad
a jeges aszfalthoz, de már nem is érzi,
könnyezve is inkább csak sejti, hol a menedék,
ahol a derékig érő hajfonattal, az öreg tündér
ölébe kapja, s dugja melegített takarók közé,
aki némán cselekszik,
szótlanul törődik,
hangtalanul szeret,
nem is kérdez,
mert ő mindent ért,
mert ő mindent tud.
Csak békességet,
nyugalmas álmot
varázsolni képtelen.
Gazdagon
Ha még most is fázol
Bújj ide mellém
Ha lenne nagykabátom
A válladra tenném
S ha lennél szemlesütve
Megszeppenve ottan
Az összes hazugságod
Kitakarnánk onnan
Ha szomorú vagy akkor
Én megnevettetnélek
És együtt örülnénk
E béke-szigetének
Ha lenne most kenyerem
Jóllakatnálak
Ha lenne telt kulacsom
Meg is itatnálak
S ha lenne zsebkendőm
Megvigasztalnálak
Ha lenne…– de most még
Semmim se nincsen
Csak szeretetből fűtő
Szívem minden kincsem
S ha még mindig fázol
Fűtök, amíg élek
Lelkem melegével
Megmelengetnélek
Születésem napján
Most, lopva, öreg hajcsavarót
pár sallang anyagmaradékot
varrószerszámot magamhoz véve
bújok rejtekembe
a fagolyóra aranyszálat varrok
a pöttyös ruhácskára ráöltöm a szárnyat
s egy szép piros almára,
félbetört dióra cérnát erősítek
csikorgó hidegben a csizmajajnak ritmusára
halkan magamnak csak
a mennyből az angyalt dúdolom
kincseimmel felékesítem a legformásabb
kicsiny fenyőt a kertben
óriást látó csúcsára az angyalt,
megölelni vágyó ágaira a diót, s almát teszem.
„a semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog”
fagyott könnyeimet is olvassza már
a következő némán gördülő csepp
tudom, ez másoknak sose karácsony,
de én most, ezen az éjjelen fogok
legtovább forgolódni a könyörületesség vackán,
s most többször kell az órára nézni virradatig
ennyire magányos pillanatig
hány évet is kellett megélni?
Ha lennél mellettem itt, József Attila,
Téged is megáldana Isten
s küzdenél, akárcsak én, az utolsó lehelletig.
2004. december 21.
Szerelem
A földkerekség legszebb virágát hozom.
A legédesebb gyümölccsel etetlek.
A Mennyei zenére altatlak el.
A legpuhább ágyat vetem meg.
A legszebb szerelmes ódát zengem,
s a legbársonyosabb tenyéren ajándékozom
a legnemesebb szívet neked
– s akárcsak egykoron Jézus –
leteszem ide a földre eléd.
És te tudod, mert elfogadtad:
hogy a nyárutónak e hervadó virágával
a Gyönyörűség birtokosa vagy;
hogy amikor a lomb közt rejtőző, ottfeledett
Cseresznye-fülbevalón osztozunk,
lehet férges is, de az a legédesebb;
hogy az én „jó éjszakát drágám” sóhajommal,
a Zene csókolja álomra pillád,
és ölelő karomban a Mindenség ringat el;
az én fejem alatt együtt-gyűrt párnán
jut neked a legpuhább hitvesi fekhely;
hogy a világ legszebb szerelmes verse az,
ha egyszerűen csak kimondom, szeretlek.
S a szívemre, itt örök-előtted a földön,
úgy vigyázol, mint legértékesebb kincsedre.
Munkában érdessé vált kezünket, szavunkat
sosem elrejtve, sosem szégyellve,
melléteszed a Te szívedet is.
És odahelyezed holnap is.
S még akkor is, amikor az enyémnek fáradt,
kihagyó már a lüktetése.
Nem lépsz rá.
És nem hagylak el én se’.
S az örökkének a legeslegvégén majd,
a maroknyi semmiben,
együtt porladnak el.
Ősszel
Most a magánynak
fázós perceiben
elmélázhatok kicsit.
Ha nem várok semmit
akkor egyszeriben
a semmi osztogatja kincseit.
S miféle kincseket?
Hé! – megkérdezné ezt bárki is?
… Ajándékot, mi gyarapszik:
fakó-ősz tincseket,
s a tapasztalást,
hogy az élet
a változásaiban örök.
Egyre több talmi
fény, szó és gondolat
harca dübörög.
Csak a természet nem csap be,
ősz után tél jön igazán.
S én csak préselem
emlékvirágait
az igazság, a szeretet
a szabadság szavak
értelmének
rendületlenül,
hogyha majd
jobb lélek,
új élet töri fel
magány-zárkám ajtaját
átadjam örökül.
9 szó az úton ballagónak
Fiamnak
Ahol most jársz, ott kezdődik minden.
Az útjelző táblán Remény felirat.
Bárcsak sikerülne fele terhed vinnem,
s biztos lenni abban, tudod, hogy ki vagy.
Ki vagy valójában? Mire is születtél?
Tisztán kell látnod, még a Jövő tábla előtt!
Ez átsegít majd, ha hitehagyott lennél,
ha elbizonytalanodnál, ez adjon erőt.
Csak olykor nézz vissza: honnan indultál?
Sikered mércéje mindig ez legyen!
Ne feledd, mit eddig megtanultál,
törékeny ladik csak, a Tudás tengeren.
A világ más, mint, ami látszik, becsap a szem.
A szíved nem vét irányt, a Szeretet örök.
Ne siess úgy, a nyomodban igyekszem!
Abban bízva, hogy én is felnövök,
felnövök hozzád. Hadd féltselek addig!
Mint őrangyalod, ott leszek veled.
A szeretetem körülölel mindig!
S az Egymásért útnál, oszd – kinek lehet.
Egy biztos pont, ha úgy tetszik menedék:
én várlak Téged, csak jönnél már Haza!
Ha érzed, pihennél, a nagyvilágból elég,
itthon lemosható, bármilyen út pora.
Bármilyen út pora szeretteid közt lemosható.
Ne félj! Valamit az ember mindig tanul.
Lélek, Gyökér, Anyanyelv – ez az útravaló!
Őrizd, s vidd tovább, makulátlanul!
Karácsony 2007
Valaki tanítson építeni minket!
– ösvényt, utat, hidat,
fából, kőből az most mindegy,
csakhogy elérhessük azt a másikat…
Kezdjük elölről! – tán még lehet:
egymásra figyelni, adni, szeretni.
Kérjük a mindig bölcs gyermekeket,
ők tanítsanak együtt ünnepelni!
Karácsony van. Lehetünk ajándék –
varázsoljunk áldott ünnepet.
Ha önzetlen szereteté a szándék
az a legszebb ünnepünk lehet!
Kisdedjátékok
1.
tenyerembe vettem a fát
lakói riadtan körbenéztek
pedig nem is rántottam akkorát
meg sem rezdült a sok fészek
láttam, ahogy a föld, mint a vér
hullik az ujjaim közt egyre
gyökér nélkül nem sokat ér
hasonlít az árva gyerekre
fám gyökere, mint megannyi ága
hasonló formára omlott
ha eszement felfordulás jön e világra
ő éppígy hajthasson lombot
2.
tenyerembe vettem a földet
egyszerre volt lapos és kerek
játszottam, mint ki hóembert görget
mint ámuló, csodaváró gyerek
az íze sós, keserű, vagy édes
tapintásra hűs, vagy forró néhol
emitt pár hangya kaszát élez
amott bódult koncerten tombol
máshol békében él a zöldben
vagy aszfalton szédeleg és dühös
mások örömet lelnek a földben
elhessentek hát néhány üstököst
3.
tenyerembe vettem az Istent
láttam, ahogy fél, ahogy reszket
szememre hányja, semmire se vittem
mert a világ engem kirekesztett
nevettem rá, hisz akkor egy a sorsunk
szóltam: cserélhetnénk most már helyet
lehet, most épp a henyélés a dolgunk
s jobban szeretem a Te tenyeredet
én nem korhollak, hogy a világ
hogy lám a körülmények összese
csak gyermek vagyok, aki játszani vágy
úgy játszani, ahogy még Te se
4.
játszok bíbort a vér színének
hófehéret a Te lelkednek is
ultramarint hazám egének
s ha gyász ér, fehéret akkor is
aranyat a gyermekmosolyba
ezüsttel vonnám nagyanyót
zölddel kinek sok kint a dolga
kifestem én a földgolyót
cifráznám bombakráterét
mézzel tapasztanám a kezet, ha súlyt
kalácsból sütném fegyverét
s ehetővé tenném a háborút
5.
mert a tenyerembe vettem e Földet
a Gonosz, rossz szándékot kavar
hamis-sziszegő kígyónyelvet pörget
mert szeretni, azt már nem akar
nem vagyok Én, és nem vagy Te sem
csak mi vagyunk, ezt kell megértened
együtt vagyunk a világegyetem
érted vagyok s nem ellened
tenyerembe vettem a Földet
kifényesítem hát rajta a jót
letörlöm róla, aki öl, aki törtet
így hagyom rád az Édengolyót.
6.
s még valami, amit elfeledtél
kár volt megpihenni a hetedik napon
az embert, akit trónusra emeltél
hagyhattad volna bután, s vakon
hisz odaigyekszik, látod ugye
– kár volt bíbelődni vele ennyit –
az önpusztítás kegyhelyeibe
s a hibáiból nem okul semmit
több bölcsesség szorult egy fába
több törődést látok egy bogártól
több a szeretet egy kóborkutyába
mint, amit kapnál az emberfiától
7.
de nem, azért mégse hagyd magára
szüksége van a hitre, benned
ha másért nem, a feloldozásra
a vétkekért, mit egymásra kennek
hadd emeljen templomot még
a megváltónak, kit annyira vár
hogy sokezeréves bűnökért
osztassék újabb dicső halál
hogy megéri-e? ugyan! – ne mérlegelj
segíts inkább ezt megtanítani:
jobb világot az ember akkor érdemel
ha képes önmagát megváltani.
A csábítás balladája
Első változat
- Jössz-e, jössz-e már?
Úgy várlak, nagyon régen várlak,
epedek, meg sóvárgok utánad.
Köszönj el szépen, s jer velem!
Elviszlek, túl az édenen…
- Jaj a fácskák, kicsi erdők,
szőlleim a bőven termők,
hegyecskéim, kicsiny dombom,
kertjeimben sok a dolgom…
Nem mennék még, várj kicsit!
- Óh a fácskák, meg az erdők!
Mutatok én neked tetszőt!
Havas csúcsot, arany lankát…
Add csak kezed, nekem add hát,
Mért a kertek? – kérges tenyér!
Hová viszlek, százzal felér!
Jössz-e, mondd?
- Ó fenyvesem, ó a tölgyem!
Napra nyíló kicsiny völgyem!
Folyócskáim ezüst szíja,
száznál is több csengő hídja!
Jaj madárkám, jaj, őzikém,
pici vadam, nád rejtekén…
Hogy is hagyhatnám el én?
Hogyan?
- Fenyves, tölgyes, búvó völgy,
madár, ami folyton költ,
vadak, kinek kéne mindez?
Ezerszer jobb, hová viszlek!
Csupa fény, zene és kellem,
sétálnál mennyei ligetben…
Ne habozz hát, csak kövess!
- Jaj fiacskám, jaj lányaim,
nagyanyóim, nagyapáim
szomszédságom, barátaim
kicsi házam, emlékeim….
Hogy is tenném, hogy hagyhatnám?
Hisz mindegyik úgy számít rám…
Várjál még,
hát várj kicsit!
- Fiad, lányod, öregjeid,
házad, hazád, barátaid,
elfelednek hamar téged,
találnak más menedéket…
Ha velem jössz ezer lélek
szeretettel vár majd. Kérlek
jer közéjük, jer hamar!
- Édes szavam, szép álmaim,
vérrel szentelt földváraim,
csodaforrás, élő szikla,
ki vigyázna dalaimra?
Hogyha mennék, hogyha hagynám
árvaságra kárhoztatnám…
Nem megyek még,
nem mehetek,
add vissza az életemet.
A csábítás balladája
Második változat
- Jössz-e mondd?
Új világ vár téged régen,
hol boldog, s szerető a népem,
nincs baj, és sosincs fájdalom.
Az összes terhedet vállalom.
Jössz-e hát velem?
- Jaj fácskáim, smaragd erdőm,
szökő nyulam, kicsi őzem,
piciny gyíkom, kis tekergőm,
sas madaram – örök őrszem,
kicsi fecském, tele fészke tengelicnek,
nélkülem ők mivé lesznek?
- Vigyáz rájuk a jó Isten!
Ember bennük kárt nem tehet.
Szebbeket kapsz erdeimben,
bármennyi a tiéd lehet!
Jössz-e már?
- Jaj a hegyoldalnak szőlővesszei,
patakom, mi vad folyóvá dagad,
virágomnak égszín kelyhei,
völgyecském, mi napkeltére hasad…
- Mit a völgy? – én alföldet adok!
s nálam a hegy is sokkal magasabb!
Folyóim szelídek, mint az angyalok
és minden virágom illatosabb!
No jössz-e?
- Ne sürgess, hogy is mehetnék,
ki vigyázna gyermekimre?
Jaj házacskám, kicsi kertem,
gondot rájuk ki viselne?
- Ő rájuk is vigyáz Isten,
nem tehetsz már értük többet
neked itt már jussod nincsen
s gondok nélkül élni könnyebb!
Jössz-e mondd?
– Miket beszélsz? nincsen jussom?
Hát a munkám, gyötrelmeim?
Befogadó gyermekeim?
Ölelésük? Szívjó szavuk?
Bajomban segítő társam?
Ezt a kincset mire váltsam?
- Ki tudja, mit hoz majd a holnap?
Lehet, szavaid szégyent hoznak rájuk!
Nincs egy zug fájó magadnak.
Lehet, már holnap megtagadnak!
Be kell látnod, ez itt az ő világuk.
Jössz-e hát?
- Csak még egy tavaszt kérek!
csak egy évet adj! hátha…
Dolgozom! – és ha szótlanul élek?
ha magam ítélem némaságra?
S mennék én, hisz úgy igyekszem
de hát földem, kék egecském,
vagy atyám sorsa írott kövekben…
Nem mehetek, hogy is tehetném?
- Te bolond vagy! Maradni akarsz?
tűrni a semmi-ember skatulyát?
Az én türelmem sem örök!
Ha nem találok egy másik ostobát,
jövőre újra jövök.
Unokámnak
De nagyon várlak!
Ha jönnél, Tündérkertet
faragnék bölcsőd oldalának!
Csilingelő virágokat hímeznék
puha takaródra,
tiri-tarka lepkék száza
boldogan perdülne táncra,
szolgáid lennénk mindannyian!
De nagyon várlak!
Én naphosszat csak
kívánságod lesném,
hisz tündérkirály született,
és csodálnálak, úgy csodálnálak!
mondogatnám a nevedet,
még álmomban is!
De nagyon várlak!
Persze megpróbálnám kitalálni
kim vagy nekem?
Apám? Nagyanyám? – vagy a
meg nem született gyermekem?
– lélekből már van épp elég odafenn –
én mosnám-vasalnám ruhácskáidat,
eléd raknám szétszórt játékaidat,
s ha majd kezemet fogod
Te segítesz járni!
dehogy fájna lábam, derekam!
fürgébben tipegnék,
hogy lépést tartsak veled,
kihúznám büszkén magam,
a világot bírná cipelni a kezem!
S majd tekintetünket egybeöltve
te segítesz látni,
a jövőbe hinnem idelenn.
De nagyon várlak!
… gyönyörködnék szusszanásaidban,
az összes angyalom vigyázná mosolyod,
gyöngéden tartanálak öreg karjaimban,
mintha maga Isten szundikálna ott.
Kikelet
Ha nyílik a barka
a rég várt tavaszra
ébred a reggel
nagykabát nem kell
már pillangó röppen
a reggeli csöndben
vadméh araszol
a cseresznyefán
lüktet az illat
újul az élet
pirosra pattan
a tulipán
magvak a kertben
jóleső melegben
új dalok szólnak
a fák tetején
kókadt lelkemet
fénnyel tölti meg
s többel hiteget
játszik szél
és szirmokat hint
hajamba, nyakamba
fújja, – cinkosa mind
fák mosolyognak
érik a holnap
ringat az élet
szép idekint
Anyaként
Mint öles fa törzsén
az évgyűrű számolatlan,
úgy gyűlik a ránc
fáradt szemed alatt.
Elszaladtak, a hol jobb,
hol harcosabb, vagy
könnyáztatta évek,
tán ültettél,
tán új hajtás is fakad.
Hiszed, félúton jár
ez a visszajátszhatatlan élet,
pedig úgy osztogatja ránc-gyűrűit,
mint valami bajnoki érmet.
Még mindennap eljársz a boltba,
friss pékárú, tej, felvágott, gyümölcs
és édesség is, hogyha telik,
mindig mindenből hármat veszel.
Ez jó lesz, a gyerekek szeretik.
Mostanában gyorsabban nyitsz
ajtót a rábeszélésnek,
s az eladó győz.
Az ebéd legkésőbb kettőre kész,
még tanulod, hát sohase sikerül,
hogy csak magadra főzz.
Mert hátha…
Lesed a függöny mögül
a majdnem néptelen kis utcát,
s vársz, mert talán ma lesz,
hátha ma jön,
akinek bicegő szíved megörül.
Karodon a képzelt kívánságkosár,
dehogy is ürül, inkább
gyarapszik az óhaj.
Csak még ezt vagy azt
megérhesd, csak még láthasd…
s tele a fejed kívánnivalóval,
amint magadra maradsz.
És egyre többet vagy egyedül.
Rohannak mind,
a saját kosarukkal, s abban már
nem Te vagy legfelül.
És ez így van jól.
Csak látni szeretnéd őket,
egészségesen, boldogan nevetni,
gyönyörködni újra
a Gyerekekben,
kik úgysem öregszenek.
Ilyenkor, egy évben egyszer,
virág, ajándék, ünnepi falatok.
Röstellkedve fogadod el,
neked ez nem jár,
mert tudod, te gazdagodtál
általuk, s örök hálával
csak adni szeretsz.
Mintha magadat
pakolnád útravalónak,
hogy csak még ezt, meg ezt vigyétek!....
Bárcsak háromfelé mehetnél velük!
De hát te maradsz, és nem hiszed el,
hogy így is meg lehet mindenük.
Aztán féltő szavaid
elsuttogod este magadban,
mielőtt a rövid nyugtalan álom elér
s csakúgy,
mint itt e rímtelen dalban
imát mormolsz a gyermekeidért.
Most, karácsonykor…
Mondom magamnak, most csitt!
Most csendben,
titkon súgd el óhajaidat.
Most el kell hinned,
hogy végre minden rendben.
A nyirkos, szürke homályfelhők fölött
ugyanúgy araszol a nap,
hogy máshol most kezdődik a nyár.
S hogy nincs semmi igazabb,
mint így együtt,
egy népes boldog család!
Tényleg, havazhatna is már,
úgy lenne tiszta, fehér,
csillogó az ünnep.
Most csitt, most csak el kell hinned:
semmi, de semmi nem vár odaát.
Most itt, az összetolt asztalon bőség,
mindenki degeszre eszi magát,
s nem szégyen, hogy nincs
annyi egyforma tányér,
kanál, a mosogatás is ráér.
E nap Istennek lehetőség,
mert ideje lett a csodáknak.
Most egymásra koccintva
a boldogság poharát
könnyezve mondjuk,
de jó együtt lenni!
Most gyorsan egy fotót!
Ki tudja…
Nem, nem történhet semmi
rossz.
Most csak el kell hinned:
lesz elegendő szívünk, eszünk,
erőnk, foggal-körömmel remélj,
hogy jövő ilyenkor
csak még többen leszünk.
A pont életrajza
Valójában óriásnak születtem!
Fejetek fölé emeltem a napot.
Takartam a rosszat, a világ sötét felét,
hogy Ti még felhőt se lássatok.
Hatalmas lelkemmel átöleltelek,
hatalmas szívembe belefértetek,
egytől-egyig, mind,
– csak én rekedtem kint.
Aztán jöttek a gondok, a miénk feledve,
enyém-tiéd csaták, meg fakardok, tankok,
és megsebeztetek.
Én odatartottam hátam, másik arcom,
gondoltam, ez nem az én harcom,
sőt mosolyogva nyugtattam magam,
hogy e világ talán túl bizonytalan,
s biztos nem nekem szánták,
csak irányt tévesztett a gyilok,
talán túl nagy vagyok….
Hatalmas tenyeremmel simogattam
rémült, butuska fejeteket,
óvón nyújtottam tenyeremet,
de kikaptátok belőle szikkadt kenyeremet,
túl sokba vagyok, túl sokat eszem!
Igen, ezt mondtátok nekem.
Mit tehettem volna?
Lehuppantam a porba,
s hogy jobban elférjetek,
sorvadni kezdtem,
töpörödni, elfogyni maholnap,
hátha mégiscsak elfogadtok egyszer
közületek valónak.
Míg én csendben múltam,
Ti sokasodtatok,
óriássá duzzadt a haragotok –
önmagatok ellen.
Hiába mutattam jó példát
a felelősségvállalásban – is,
egyszerre csak mindenért felelőssé lettem.
Igen fájt, ahogy elpáholtatok,
vérzik is számtalan sebem!
Lelapultam a síkkal egyvonalban,
hogy e test elhanyagolható mennyiség legyen.
Hasztalan!
Uszító, gyűlölködő szavakat írtatok rám,
mint óriásplakátra,
testvér, testvért tett lapátra,
s én irigykedni kezdtem a halálra.
Kiszakadtam a bemocskolt, leköpött létből,
mint tenyérnyi tiszta felület,
alig korong, pacányi tapasz
– ennyi volt a szabad terület.
Ha kártyalap, vagy szemétnek falragasz,
cipőtalpán megbúvó hulladék,
hát az valék.
És csak tapostatok.
Vad céltalan dühvel téptetek, engem!
– a valaha óriást, miszlikbe szét.
S lettem a pont!
Ami pont itt elfér.
S ti – még ezért is gyűlölködők –,
már hiába vertek nyakon,
nektek sokkal jobban fáj, nagyon fáj,
én csak tudom.
Éljek én a pont! – vagy légypiszok?
Porszem a frissen hullt havon? Lehet.
De ott leszek imáitok, sorsotok,
a könyörgő, fogatlan szátokat elhagyó mondatok végén,
én zárom le a végső szusszanást is,
én, a Pont, pont én.
2012. december 21.
Máshoz könyörögni immár hasztalan.
Ha erre járnál e soványka ünnepen
ne is hozz semmit, csak légy jelen.
Sovány, mert immár minden elfogyott:
a szeretet, az igazság, az ünnep is kopott.
Elfogyott a remény, a jog, a hit.
Milyen apák-anyák nemzete élhet itt? -
hogy magára hagyja, sunyin, reszketőn
egy jobb jövőt érdemlő fiait?!
Soványka ünnep, lásd üres a kamra.
Ülj ide mellém, Te sose hagysz magamra!
Kiálts ránk: "Nem ez a mi utunk!!!" -
hogy nevedben megosztunk,
nevedben gyilkolunk...
Akárhogy is hívnak...
Tegyél hát róla, hogy ilyen világon
ez legyen végre az utolsó karácsony!
A föld is remegjen, kiálts hangosabban! -
hogy újfent megszülessen végre
jászolodban -
a SZERETET és a BÉKE...
Téli menetelés
lyukas csizmámon beázalog a düh…
szakadt kabátomba kap a kétségbeesés…
jégbordák tördelik fagyott gerincemet…
szégyen irdalja szederjes ajkamat…
Mesélj, csak mesélj még….
van hely hol nem cipelnek táblát?
van hely hol az adott szó is elég?
Varga Ibolya: Szabadon
egy Március 15.-ére
Nos itt van a nép
De nem az a kép
Ki mint nyűtt gép
Kántálja nyűgét
Táblákkal ágáll
Vagy gúnydalra fakad
És folyton csak mást vár…
– Én vagyok szabad!
Ki kaphat munkát
Rabszolga rongyát
Magára ölti
S hitelért rohan
Szenvedélyre költi
Majd magába tölti
Éhbérért bólogat…
– Én vagyok szabad!
Ki fizet, hogy féljen
Vagy, hogy jobban éljen
Tárgyakat szentel
Sikerre szédül
S utódok nélkül
Marad. Önzése ragad
Morál nélkül él példaképül…
– Én vagyok szabad!
Ki szól, s a semmit zengi
Ereklyéken menetelni
Kész, sírjukban forgó
Nagyjaink harcos
Szabadjaink dalából
Neki illő sorokat kiragad
Méltatlanul idéz…
– Én vagyok szabad!
Ki hisz, de félelmében csak
Gyón, majd a ravaszra csap
Lelke háborgása nyűg,
Címlap osztotta becsület
Szélvédőn lógó feszület
Köpönyeg fordul, lám tagad
Poloskanászon befűt…
– Én vagyok szabad!...
…A nép csendben vigyáz otthon
Túlélni igyekszik folyton
Nem lóg a koncon soha
Nem kérdi mi maradt
Kezét ökölbe rejtve őrzi
Hogy öleljen, adjon, ha
A bizalom hídja leszakad
Szeretettel vár Haza…
– Én ott vagyok szabad!
(2005)
Emlékszel?
Emlékszel még a szabadság mámorára
mikor először sütötte nap az arcodat?
már nem is gondoltál a pince homályára
virággal sebezted az orosz tankokat...
Emlékszel? - sírva-nevetve pakoltál törmeléket
kerested bombakráter otthonod helyét
kutattad, milyen új emléket dob eléd az élet
mert a tegnapiakból örökre elég...
Emlékszel? - aztán elhervadt a virág, a mosoly
az üldözöttek listája a végtelen akta
útrakész bőröndön soha nem ül meg a por
s riadtan gondoltál a következő napra...
Emlékszel? - mikor lassan enyhült a gyűlölet
új dicsőség jött, a 'munka hőse' cím
a pártkönyved ugyan égette zsebedet
és nem szerettél rab lenni megint...
Emlékszel? - ahogy búcsút int kezed
a túszul ejtett, síró családod felé
szorongatod friss, új útleveled
hiszed, utoljára lesel a hátad mögé...
Ugye emlékszel? - mikor a fal leomlott
elszorult torokkal végre indultál haza
számtalan remény, tervek hívta gondok
helyett várt a megosztás végtelen fala...
Emlékszel? - ahogy aztán fordult a kocka
s most, hogy inkább te lettél kegyelt
nem érdekel már hány család kifosztva
egy dühös bábú lettél, aki mindent felejt....
Emlékezz! Emlékezz! mielőtt túl késő!
Mi téged is elűzött, ne építsd azt tovább!
Hadd legyen fiad a boldog hazatérő,
mielőtt máshol lel egy szabadabb hazát!
(2016. október 23.)
A sorban
Csak azt ne mondd, hogy ez a csend
már az áhítatnak mélységes csendje
hisz oly messze még az isteni rend
azt se hiszem, hogy vihar előtti lenne
ez az a csend, ahogy ott állsz a sorban
nyeled a nyálad, ma tán jut meleg étel
bízol, hogy embernek néz, aki ott van
hogy mosolya felér az otthon melegével
látod? - csak a sor az, mi napról napra nő
ijesztő ez a tömeg, a türelem, a csend
tiltott a számadat, hogy mennyi az éhező,
s közülük mennyi, ki már a mennybe ment
se nesz, se halk szó, csak a korgó gyomor
végtelen sorban, ki még egy napot remél
néptelen nemzetet hízlalgat a nyomor
lelkekért kujtorog a mindennapi kenyér.
(2017. december)
Hajnali sorok
Itt most sem csendesek a hajnalok.
Halk neszek, vinnyogó gondolatok
kergetnek papír, ceruza után.
Az első munkásbusz is ébred,
ásító lóerő a kopogó motorban.
Párás ablakokkal megáll lihegve,
s továbbáll fázósan, kopottan.
Nagyot nyög a hűtő a konyhában,
fütyülve teszi a dolgát - jó neki!
zúg a boyler, ő még melegít, a radiátor
már hűl, lemezhúrját meg-megpengeti.
A sűrű ködben fürdő platán ágairól
hangosan nyekken a párkányon egy vízcsepp.
Vannak, kik a másik oldalukra fordulnak épp,
vagy reggeli imát mormolnak, ha hisznek.
Az első vonatfütty rikoltva felröppen
és alig utasával, ó! - hogy kérkedik!
Tél vagy nyár, neki szinte mindegy,
mert mindig sötétben érkezik.
A ceruza megáll, eloltom a lámpát.
Ugyan, mégis mit akarok?
Mért ébresszen fel másokat a fény?
- csak mert én már álmodni nem merek,
aludni pedig nem tudok...
Hull a hó
Most végre hull a hó
és ebben az a jó
hogy fehérre fest majd minket
ártatlanná mitegy
Fehér takarót borít titokra
vagy véres gyilokra
fehér a kuka, a szemetes
s aki benne betevőt keres
a fehér hóban mezítláb állva
egyformán lilul gazdag, szegény lába
fehér lepedőt terít vékonyat
de közelg az ünnepi áhítat
a nép a téren az idei télen
- minő utcabál!
harcban a nyomorral
elszorult torokkal
a mennyből egy angyalt vár
Hát csak hullj hó!
most még egyformán fehér
a palota, a kunyhó
de jön az enyhülés délután
és nem takar már a hó
mert olvadás és áradás
és előtűnik a való
az ereszcsatorna pityereg
könnye tükör: éhes
szomorú gyerekarcok villanak,
mint szuronyhegyek
s csak a bánat, csak a vádak
és már nincs többé bocsánat...
(2016. advent)
Rablánc-blues
Sem hozsánna, sem harsona
sem a bérangyalok kórusa
nem dicsőít, lám nem éltet
akik féltek, már nem félnek
utolér és füledbe súg
- nem harcot és nem háborút -
de sikolyt, kinek nincs hona
s a korgó gyomrok sóhaja
kísért ébren s álmot űz
nem csitítja az ágyútűz
lehet a vár a templomod
s rekedhet kinn az elnyomott...
Veled mennek a démonok!
(2017. 04. 21.)
Virág ágy
Nefelejcs az ingem,
százszorszép a párnám.
Nálam terem ingyen,
ahol nem is várnám.
Tűlevél a fekhelyem,
tulipán a ládám,
úgy járok a krókuszon,
mint valami járdán.
Pipacs lett a takaróm,
rózsa a lepedőm,
liliom a jóakaróm,
ibolya a szemfedőm.
Őszutó
Az óra lelassul, szinte megáll.
és az út, az út is, hazáig túl hosszúra nyúlt!
Hát fékezek én is, hogy hátha utolér,
az a megmaradt, az a gyermek-tiszta múlt.
Ledobom a táskám, foghegyről köszönök,
szemlesütve sietek a géphez,
hogy elcsípjem azt a lopott kis örömöt,
mit mások most barátságnak vélnek.
És félek, remeg a kezem a billentyűzet fölött
miközben pötyögöm a jelszót.
A szívem éled, szinte lüktet a torkom!
van-e új levelem, vagy csak az az egy volt?
Az az egy szó, itt cseng bennem folyton…
Merengésre késztet vagy álmomban is zaklat.
Csitt! - ez semmiség, már egy porlepte kis álom.
Úgy lesz a legjobb, ha végre békén hagylak…
Tünékeny múzsa – megénekeltelek!
Mert úgyis elcsendesül majd minden.
De én hálás vagyok, és tiéd a köszönet,
hogy sikerült újra magamban hinnem.
Pár évtized után, ha csak percekre is,
boldogan éreztem magam ismét nőnek…
Mi több - minő önhit! – mégis szerethetőnek!
2019. október 1.