Szelíden

 

 

    II.

Szelíden

 

Csak szelíden szólj

Ha velem beszélsz

Hangod halk legyen

Mint amikor a sírás fojtogat

Vagy amikor egy gyermek kéreget

Vagy amikor a miatyánk alatt

Ahogyan a hangod megremeg

Vagy ahogy egy könny csillan elő szemeden

Szelíden szólj, csak szelíden

 

Ha hozzám beszélsz

Ha van hozzám szavad

Szelíd legyél, mint a pirkadat

Mi télutón dereng a hegy felett

Elhessentve kissé a felleget

S remegve, mint első szeretőt

Szelíden öleli a hegytetőt

S aztán némán átfesti a tájat

Kell, hogy legyen egy kis alázat

Benned, ha tudod, hogy varázslat

Elfogadás és kis büszkeség, igen,

Szeretettel szólj, és szelíden.

A gyarlóság konok berkeiben

Hinni mindig az emberiben

Angyalként szólj, s csak szelíden.

 

    III.

Anyám!

– én nem tudom neked visszaadni

a rummal elmosott éveket.

Nem tudom neked visszahozni

kit elüldöztél.

Okokat, érveket, bár lehet,

de nem kell már sorolnom.

Apám rég fentről néz minket.

Nem tarthattam melletted,

hiába marcangoltál érte annyi éven át,

s teszed ma is.

Nem adhatom vissza már

a munka köpenyét, állarcát,

ami mögé anyaságod elől rejteztél.

Mint ahogy azt sem vetem szemedre,

milyen anyám voltál.

Nem tudom szélütött fejed,

tested éppé varázsolni.

Nem értem, hát keresem:

a kezeden van? a kezeden? vagy ritkuló

sárgásfehér hajad tövén?

vagy a három szőrszálat növesztő

szemölcsben, ott az ajkad hegyén?

vagy felsebzett bokádon? vagy a

lila erekkel sűrűn beszőtt hátadon?

vagy a görbebot fogóján?

vagy hidegen fújtató ritmusában?

Mondd, anyám mégis hol van benned?

Segíts, hogy megtaláljam!

Hol a szív? hol a lélek? végre mutasd meg!

hol szerethetnélek

úgy,

hogy akár csak léleknyi lehelettel

egyszer te is megszólalj szeretettel?

Mutasd meg, s én csókolnám örökké,

simogatnám az éveket is!

Tündérporos írral kenegetném…

 – hogy gyógyítaná az én lelkemet is.

De így…

csak tűrni tudok

s csak nagyon halkan,

megadással szólni. Fürdetni

többször már, mint engemet te,

s állok sorba a hiába szedett gyógyszereidért,

nyelem az olykor készült

undor-harag-főztödet, 

a szitkot, az átkot.

S fogom tétova tipegő lépteidnél

karmokkal-markoló két kezed.

Nem, anyám, a világot,

nem én fordítottam ellened!

Ha lopva rám nézel,

jobb lenne talán nem rajtakapni,

mert riaszt szemed, e lélekablak.

Anyám! hogyha most én vallatlak!

Felelj nekem, de az igazat!

mondd van-e a világon valami,

bármi, rajtam kívül is még,

amit ennyire gyűlölsz?

Nem jól kérdeztem? Vagy nem értettél?

Miért akarsz most egyszeriben

a szobádba menni?

Valamit ott feledtél? Jól hallottam?

azt suttogtad? – semmi?

 

Én nem tudok mást, anyám!

– szólok gyáván utánad –

csak szeretni…

 

    IV.

Visszaváltó

 

Attila! – az én anyám

Két kezébe a poharat fogta,

- 'Iszom az egészségedre fiam'.

Fél évszázada bizonygatja,

minden pohárnak értelme van.

 

S hogy mi van a pohárban?

Az szinte mindig lényegtelen.

Konyak? Öröm? Bosszú? Bánat?

Bor? Harag? Önzés? Félelem?

 

Egy élet, hol mindig úr az éj,

így csordogál le a torkokon.

Ok vagy okozat? Szenvedély?

Vagy betegség ez? Én nem tudom.

 

Csak azt tudom, hogy holnap kevesebb

jut ételből, és szeretetre se telik.

Kenyérért én hordom vissza az üveget

és siratgatom magam reggelig.

 

               V.

Rokon, látogatóban

 

Hát most aztán

idekúszott közénk

egy kis maradék

feltételekkel osztott

bóvliszeretet

alattomosan

álságos vigyorral

csókot és ölelést

sziszegett

kémlel, faggat

zárt ajtót feszeget

éléskamrámba matat

pirulok, mintha szoknyám

alá kukkantana be

s így feldúlt életünkből

hírmorzsát zsebel.

Kigúnyolt soraimért

– kérdi – fizetést kapok-e?

 

Sért és szúr minden szava

bántani, becsmérelni

jött e vendég közénk

ítélkezik. Finom a vacsora

csakazértis fintora,

s én nem szólok: elég!

 

Szemlesütve, mosolygok

daccal, ölemben

az ajándék-kacattal

(műmadár műkalicban műdalt csiripel)

ezzel a műanyag zsinórral

kell felhúzni, látod?

Ugye szép?

Mi mást kaphatnátok?

hisz mindenetek van már…

 

Ez viszont igaz –

én nem úgy élek,

mint, akinek az jár

nekem minden perc

egy ajándékkosár.

Hálásan vigyorgok

– elrejtve a dac –

ahogy illik, és lassan

beolvadok az elvárt képbe

a vidéki kérődző szerepébe

– ez egy felszín alatt zajló

végtelen hidegháború –.

Hát Te? – nem is szólsz semmit?

De! – az előbb mondtam: Múúúú

 

            X.

Melléd fekszem…

 

Melléd fekszem anyám

már nem vívok több harcot

jéghideg burkodat ölelem

rothadás bűzében kutatom

az arcod

s tűnődök, most már önemésztő módon

hamuvá juhászodott életemen.

Kihűlt helyeden fekszem

hideg van

pára üli meg kisírt szememet

nem lelem a végső nyugvást

leánykori képeddel szemezek

ahogy műmosollyal révedsz, mint díva

fekete-fehéren, a keret arannyal bevont

már hiába is faggatnálak:

szerettél-e, mondd?!

Fekszem az ágyon

a gödrösre nyögött helyeden

rám vicsorog, kárörvend

vakolatpergetős repedéseivel

a plafon

igen, neked volt igazad, megint!

Egyedül maradtam nagyon.

Melléd fekszem, anyám,

s hallgatom fülcsengéseim hamis szólamát

ahogy szűnni nem akarón

lett immár a részem

s refrénnek idezakatol

bicegő, repdeső szívverésem.

Szoríts hát helyet nekem is

hátha hirtelen vége lesz…

hátha csak úgy elillanok

oda melléd

mint a lenyelt becézgető szavak,

mint a viszontlátás mosolya

mint a szerelem, az egyszervolt-örök

vagy a feltételek nélküli gyermek-ölelés

vagy mint a határ lét és nemlét

között.

 


Kiszámoló

Látod, hova tüntek

A kiszámolt percek?

S míg ez a törött,

Meg nem szentelt

Gyertya lángja serceg

Nézel a füstbe

Vöröslő szemekkel

S csodára vársz

Ököllé görcsölt kezeddel.

 

Csoda csak annak jár,

Aki tudja, hogy létezik.

A gyertyát nem elfújni kell,

Ujjaiddal bátran eloltani.

Hogy felszisszenésed

Legyen a pont

Az imád végén

Ha majd egyszer

el mered mondani