Putnokon születtem, 1958. december 21.-én. Nagyszüleim földművesek voltak, szüleim már nem élnek, testvérem nincs. Óvodába, iskolába egészen az érettségiig szülővárosomban jártam. Óvodapedagógusnak Hajdúböszörményben tanultam.

A 80-as években gyermekeim születése tett lelkiekben gazdaggá, a 90-es éveket az építkezésünk tette anyagiakban szegényebbé. De legalább végre elfértünk.

1996-ban úgy döntöttem nem adom a nevem tovább ahhoz, ami kis hazánkban közoktatás címén zajlik. Pályaelhagyó pedagógusként, mint háztartásbeli tengettem a napjaimat, ápoltam beteg anyámat, s a 3 felnőtt gyermekemnek vagyok büszke édesanyja, unokáimnak még büszkébb nagyanyja. Az élet úgyhozta, hogy főként anyagi megfontolásból vissza kellett térnem a pedagógus pályára. 20 év kihagyás után szomorúan kell beismernem, hogy semmi nem változott, sőt, ha lehet, ezerszer rosszabb lett. Csak a jó Istenben bízhatok, hogy nagyobb sérülés nélkül megérem a nyugdíjas kort e közegben.

2001-től ismerkedtem meg a számítógéppel, 2003-tól az internettel is, azóta meglehetősen rendszertelenül publikálok.

Gyermekkoromtól írogatok, amolyan naplófélének szánva, s ha közben ritmus, netán dallam szólal meg bennem, akkor rábökök ez vers lett, ha nem, akkor meg próza. A költészet számomra elsősorban üzenet, másodsorban zene, harmadsorban érzelem, hangulat, majd pedig rím. Utólag a leírtakon nem változtatok, mert úgy érezném, megsérteném azt a pillanatot, azt az ént, aki akkor voltam, amikor és amiért tollat fogtam. Legfeljebb készül belőle egy másik változat is (pl. az A csábítás balladája c. versem).

Igazából nincs szükségem álnevekre az írásaimhoz, ám hogy mégse keverjem alkotáskényszerembe bele a vétlen családomat, a leánykori nevemet használom.

 

A Görcsoldó tulajdonképpen rendhagyó naplómnak a címe. Olyan naplóé, ami nem töltött be különösebben fontos szerepet az életemben, csak volt. Volt, hogy évekig nem jegyeztem le semmit, nem értem rá. Az élet megélése, az élő szó embertársaimhoz, mindig lényegesebb volt, mint a magamnak a fiók mélyére lefirkált sorok. Viszont én is öregszem. Attól félek, hogy elfelejteném azokat a fontos történeteket, érzéseket, álmokat, amiknek részese voltam. S ahogy az ember kellő bölcsességet gyűjt az eltelt évei során, úgy tapasztalja meg, hogy nem mindent mondhat el élőszóban, vagy épp ellenkezőleg, az élő szó olykor kevesebbnek bizonyul. No és azt is be kell vallanom, hogy az immár tizedik évét zaklatottan megélő számítógépem sem tarthat örökké, elszállhat, legalább a világhálón akadjanak fenn a szavaim.

Hogy miért lett a naplóm címe Görcsoldó? Mert számomra azzá vált. Fiatalkori verseimtől eltekintve – már amelyek megmaradtak, s „túléltek gyufát és családi háborút” – eleinte, és erről főként a prózák árulkodnak, csak a szépre szerettem volna megemlékezni benne, csak a vicces, vagy a megmosolyogtatóan kedves történeteket szerettem volna megörökíteni. De az élet legtöbbször nem úgy alakul, hogy csak mosolyogva járjunk. Ezért aztán, ahogy korosodtam úgy kerültek bele mindenfélék, s hogy valamennyire átláthatóbb legyen, külön fejezeteket nyitottam a hangulataimnak, a humoros történeteknek, a meséknek, azért, hogyha egykoron esetleg a gyermekeim, unokáim megszeretik az olvasást, ők is a hangulatuknak megfelelően szemezgethessenek belőle.

Az írás számomra nem szenvedély. Még csak nem is hobbi, mert azt valahogy jó kedvvel, lelkesedéssel űzi az ember. Van, hogy hónapokig, egy-két évig nem írok egy sort sem, mert vagy nem érzem szükségét, vagy épp időm nincs, vagy nem volt rá a három gyerek, az építkezés mellett, mert épp betonoztam, csempéztem, parkettáztam, vakoltam, falat festettem, esküvőt szerveztem, unokát vártam vagy autót szereltem, vagy épp olyan történéseket éltem át, amitől elakadt a szavam. Mint például egy időjárási katasztrófa, mely elvitte a tetőt a házunk fölül, vagy egy közeli hozzátartozó elvesztése. Mindazonáltal számomra valóban a görcsoldó szerepét tölti be, afféle kényszer pótcselekvés, olyan helyzetekben:

• amikor az ember nem beszélheti ki magából mindennapi nyavalyáit, amikor nem olvashat be annak, aki bántja, megalázza, megsérti – mert szelídséghez és alázathoz szokott az embertársai iránt…

• amikor már nem mondhatja el jószülői intelmeit a gyermekeinek, mert azok már felnőttek, és különben is mindig jobban tudják… 

• amikor az ember nem foghat a kezébe dorongot, utcakövet molotov-koktélt, mert más értékrend szerint él, mert azt tanulta nagyszüleitől, hogy előbbre jutni csak úgy lehet, ha az ember vigyázz arra, ami már megvan, amit már elért…

• amikor kiszolgáltatottságában, kudarcaiban nem embertársain veri el a port, mert már megtanulta gyerekkorában a felelősségvállalást…

• amikor úgy érzi, üzenne a többieknek...

– szóval az élet legkülönbözőbb helyzeteiben, mondanivalómat kiírom magamból, mert muszáj. Mert úgy érzem, ha nem tenném, beleőrülnék… Talán a velem született humorérzékemnek köszönhetem, hogy eddig megélt napjaimat kevesebb testi-lelki sérüléssel ’úsztam meg’, mint hasonló sorsú embertársaim. Bár ennek megítélése a Te dolgod Kedves Olvasóm. Még a legszívet-facsaróbb történet, érzés megírásakor is megpróbáltam valami poénnal, öniróniával odavetett néhány gondolattal tompítani az élét, ha volt. Arra törekszem, hogy írásaim egyértelműek, közérthetőek legyenek. Idegen szavakat csak a paródiákban, komolytalan írásaimban használok.

Történeteim, verseim zöme családi élethelyzetet ábrázol, de legtöbbször csak látszólag! Amikor ráéreztem valami nagyobbra, valami többeket érintő problémára, akkor éltem a költői túlzás lehetőségével. Így születtek meg a közéleti líráim. Hát persze, hogy politizálok! Hiszen a politika olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá, és mindenki jobban tudja, mit kellett volna tenni….- így utólag. Én igyekszem középen maradni, és az igazság, a szabadság, meg az elnyomottak pártján állni, hát nem közhelyes? Dehogynem! Ha ma szép, tökéletes irodalmi rímekbe szedve szólok a hazaszeretetről, összefogásról, anyanyelvünk, természeti környezetünk védelméről, gyökereink, kultúránk ápolásáról, toleranciáról, egymás elfogadásáról, szolidaritásról, akkor mindjárt keresnének rajtam valamiféle ’bélyeget’, vagy pártkitűzőt. Ne keressen senki!

Ám egy jó kis magánéleti pletykára mindjárt fogékonyabbak vagyunk. Így, ha azt írom, az aranyerem…, akkor 100 emberből 70 azt mondja, nekem is… Ha azt írom, megaláztak az egészségügyben, a hivatalokban, a szolgáltatóiparban, a teljesítménykényszerrel, a politikával, akkor 100 emberből 99 azt mondja engem is. Ha több versem is a kirekesztettségről, az elfeledettségről, a feleslegesség érzéséről szól, az azért van, mert a statisztika szerint minden 100 középkorú emberből 60 érzi ezt, én csak egy vagyok közülük. A lényeg, hogy nem vagyunk egyedül! A sorsközösség is egyfajta közösség!

Nem tudok térdeplős imákat írni a Jóistennek, mert nem félem, hisz egyek vagyunk vele. Én arra az Istenre szeretek gondolni, aki nálunk, embereknél összehasonlíthatatlanul értelmesebb, intelligensebb és szeretetteljesebb, aki a természetnek ezt a milliónyi varázslatos csodáját megteremtette. Verseimben pedig úgy szólítom meg, mint egy régi kedves ismerőst.

A Hobby rovatban szeretnék a betűk nélküli énemből is megmutatni néhány dolgot, amiket akkor készítek, amikor nem írok, de van szabadidőm, vagy épp nincs pénzem megvásárolni. Így készítettem esküvői kellékeket a lányaimnak, és nagy ünnepekre kézi riseliő terítőket.