Novellák

 

Meddőhányó

Mariska néni megállt, a seprűt odatámasztotta a kerítéshez, kötényzsebéből gyűrött zsebkendőt húzott elő, s csak úgy nagyjából megtörölte arcát, nyakát. Megizzadt, amíg a kis locsolóval többször is fordult, hogy a kerítés mentén, a járda széléhez ültetett őszirózsát, meg kavicsvirágot megöntözze. Az eresz alatti betonhordóból hozta a vizet. Most a járdalapok közé is öntött, hogy az öreg élevesztett konyhakéssel rásegítve, kiszedegethesse a gyomot. Fél délelőttje ráment, mire végzett. Gondosan leseperte a földmaradványokat a járdáról. Végigtekintett, hogy rendben van-e, nem maradt-e valahol még gyom, majd fogta a szerszámokat, s éppen becsukni készült a kiskaput, amikor a faluszéli utcácskába befordult egy zöld Zsuk, hangosan dudálva. Földtől maszatos kezét a homlokára tette, hogy a szeptemberi napfénytől jobban láthassa, mit árul a két cigány suttyó.

Már ismerte őket, folyton erre járnak az ütött-kopott, ecsettel átfestett kisteherautóval. Avatatlan szemek elől gondosan lekötözték szakadt, megfakult rafiahálóval a portékát.

A ház elé érve odakiáltottak:

- Jó napot Mariska néni, jóféle helyi szenet hozunk, 20 mázsa, óccsón adjuk, megveszi?

- Nem kell az nekem! Vigyétek máshová! – fordult el legyintve az öregasszony. Már nem vesztegette az időt azzal, hogy leálljon velük vitázni. Még hogy 20 mázsa! Hát azt hiszik, sose látott még húsz mázsa szenet? Egy ilyen kicsi másfél tonnás teherautón? Hisz még a teteje se látszott a platón. Ugyan már, jó, ha megvolt 13 mázsa. Hiszen tudja ő, hogy a közeli városban veszik ezek a suhancok, akciósan, aztán még egyszer annyit is ráhazudnak, amikor továbbadják. Azt is látta többször, hogy a gazzal körbenőtt meddőről szednek hozzá követ, vizes szénporral keverik, hogy súlyra meglegyen, ha véletlenül méretné valaki. A lopott fát is így árulják, jól belocsolják vízzel.

Még hogy helyi szén! Micsoda bolondnak nézik! Hisz ő tudja a legjobban, hogy a bánya itt évekkel ezelőtt bezárt már. Vízbetörés, meg a veszteségesség miatt. Emlékszik a kis ünnepségre is, amikor, mint egy gyászmenet, könnyezve hozták fel – épp így, szeptemberben – az utolsó csille szenet, együtt a vezetők és a bányászok. Azóta nem jár a bányásznapokra. Pedig még ünneplik, mintha jelentene valamit. Bár, ha belegondol, jelent is. Hiszen akkoriban még volt közösség, volt összetartás. Meg azért csak hozzá tartozott ehhez a vidékhez, az itt élő emberek életéhez, kultúrájához a bánya.

Neki csak ki kell néznie az ablakán, és láthatja romjait.

Az ő apja is ott maradt lenn egy omlásban, az ura is annak idején fiatalon, sokadmagával, amikor néhány évvel a háború után, betört a víz. Géza, az öccse megmenekült. Műszakot cserélt aznap, hogy látogatni mehessen az asszonyt, meg a gyereket a kórházba. Aztán most tavaszig, amíg el nem ment örökre, mindig csak azt hajtogatta: – Tiszta maffia, Nenüs, tiszta maffia! Megveszik potom pénzzé, oszt bezárják, csak azé, hogy legyen piaca a külföldi gáznak, szénnek, meg a fának. Fatüzelésű hőerőmű! Ki hallott már ilyet? No hiszen, úgy külföldi az a fa, ahogy én!

- Milyen igaza volt! – gondolta Mariska néni. Ő is felfigyelt álmatlan éjszakákon, vagy kora hajnalban, ha a hátsó kertben dolgozgatott, ahonnan kilátni a főútra, hogy az öles fákkal megrakott teherautók egymást érik olyankor, de az ellenkező irányból jönnek.

A nyár elején, ahogy az iskolának vége lett, elutazott az unokákat meglátogatni. Most is könnybe lábadt szemmel emlékszik, látta a buszról – átkelvén a hegyen –, hogy egyre több a „lyukas erdő”, még a természetvédelmi területen is. Így hívta, mert az út szélén még álltak a fák, ám, ha felülről is ráláthatott a szem, akkor az erdő helyén tarra vágott foltok éktelenkedtek.

- Ezt értitek, pusztítani, tarra vágni… – morgott mindig ilyenkor. – Mivé lett a világ? Hát nincs már értő gazdája semminek? Eh! Már megint felhúzom magam olyanokon, amiken nem tudok változtatni.

Elővette a zsebkendőt, megtörölte megint az arcát. Zivatar lesz – gondolta –, nincs levegő. Most valamiért eleredt az orra vére is. Óvatosan kifújta, megtörölte, majd felkapta a locsolót, a seprűt, meg a kést, s még mindig mérgesen bevágta a kiskaput. A kilincs beleakadt a köténybe, leszakította a zsebet róla. A zsebkendő leesett a földre.

Lehajolt érte, de megszédült kissé, ezért megállt, ráfordította a kulcsot, és neki támaszkodott a kapufélfának.

A szemközti tájra nézett. Tekintetében sok évtizednyi sors. Minden nap, minden órájában látja a rozsdás vaskolosszust, ami a szénosztályozóból maradt, most tájat csúfító fejfaóriása a hajdan volt bánya emlékének. Ahogy emléket állít, mint sötét vámszedő, a föld mélyén maradt szeretteinknek is. Ami mozdítható volt, azt már széthordták. Az ipari vasút maradékán, mint varjak az őszi szántás idején, osztozkodtak a cigányok, mint azok is ni, akik az imént a szenet kínálták.

A rozsdás mementó mellett, gépek alkotta dombok, lassan felkapaszkodik oldalukra az élet, a gyom. A szomszédos telepről a méteres gaz közé rejti szemetét az ember.

Hiszen elköltözhetett volna a szülei házából annak idején, fiatalon, mehettek volna a kolóniára. De ő jobb szerette ezt a tornácos kis parasztházat, ami anyja halála után maradt rá. Mire is menne ott? A bányászkolónia is pusztul, mintha kiköltözött volna onnan a lélek, ami tartsa.

Kivette a kapukulcsot, éjszakára is mindig kiveszi, s ma már nem megy sehová. Hátravitte a locsolót, a seprűt a lépcső mellé támasztotta, s bement a házba. Úgy gondolta, ha nem esik mégse, estefelé a hátsókertben is meglocsol, csak adjon még erőt hozzá az Isten!

Odabent, az utcai szobában leengedte kicsit a redőnyt. Mint mindig, most is hosszan és szomorúan nézett a halott osztályozó felé. Temetői táj. Bányatemető.

Megigazította a horgolt terítőt a kis asztalkán, ami az ablak alatt állt, s aminek más dolga nem is volt, minthogy oltára legyen a férje és az öccse fekete szalagos képének, az apró feszületnek és egy barna bőrkötéses könyvnek. Nagy becsben tartotta azt Mariska néni, vigyázva olvasta többször is már, mert emlék az urától. „Szépen, apránként majd az egész sorozatot megveszem neked, Mariskám” – egy törődött mosoly, épp csak egy villanásnyira, ebben az egyhangú szomorúságban, ahogy visszaemlékszik párja szavaira. Aztán az élet úgy hozta, hogy csak eddig jutott. „Fekete gyémántok”. Ebben a Jókai kötetben őrizte azt a régi, egyetlen, megsárgult képet, amin együtt voltak. Az apa, a férj, az öccs, amint egy műszak után, a szénportól alig felismerhetően, hunyorognak a kasból kifelé jövet. Fekete gyémántok. Azok.

A gyerek meg az unokák fényképeit a másik szoba falára aggatta, ott legyen az élet, vele. Ott jobb helyük van, és ő is több örömet talál öreg magányában, ha gyakran láthatja, legalább a fényképüket. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy bizony, olykor még beszélget is hozzájuk.

- Ha valaki hallaná, hát még azt hinné, bolond vagyok – gondolta.

A konyhába ment, a csapot jól kieresztette, egy egész bögre vizet megivott. Ebben a fülledt melegben az étel se nagyon kell, de azért melegített a tegnapi borsólevesből, s csak úgy a kis nyeles lábasból bekanalazta. Aztán elővette a varródobozt, leült a konyha ablak alá, ahonnan csak a mohával benőtt udvart, az öreg diófát, s a szomszéd ház folyton nedves falát látni, és varrni kezdte a leszakadt kötényzsebet.

- Ez még javítható – mondta halkan.

 

A ’naccságos póstáskisasszony’

Siettem, időben akartam postára adni egyik pályázatomat. Reggel nyolckor nyit a mi vidéki, alig lakásnyi postahivatalunk. De háromnegyed kilenckor, még sokszor behúzva vannak a függönyök, nem fogadnak a hölgyek ügyfelet. Így aztán gondoltam kilencre elég odamenni. Már sokan voltunk. Egy ilyen kis helyiségben, ha öt ember besorakozik a ’Levelek, postai küldemények’ ablaknál, a hatodik kívül reked az ajtón.

A postáskisasszony – az egyszerűség kedvéért nevezzük itt most Erzsikének –, gondterhelt arccal ült a helyén, az üvegfal mögött, a jólesően meleg, tiszta munkakörnyezetben. Kiegyensúlyozott munkaerő lehetett, mert nem zavarta a sorban álló ügyfelek sóhajtozása, de még az üvegablak megkocogtatása sem. Időnként elmerengett az aranykeretes szemüveg fölött, bámult a semmibe, látszott rajta, valamin erősen gondolkodik, esetleg jelentést, netán memoárt ír, de az is lehet, hogy számol, mert időnként előveszi a neanderkori számítógépet és elmélyülten egyenesíti ki ujjait. Majd megrázza a fejét, lesüti gondterhelt tekintetét, és ismét számol, elölről. 

Elnéztem őt. Középkorú, alacsony, kerekarcú nő, kis ijedt szemekkel. Tudom, illetlenség kisasszonynak nevezni, de a címbéli titulus e történet végére mindjárt érthető lesz. Az orrnyergén időnként lecsúszó szemüvegét úgy igazította feljebb, hogy pisze orrával fintorgott. Barna, erősen zsírosodó itt-ott, de tényleg csak néhol őszülő haját, hátul a tarkóján kontyban viselte, akárcsak keresztanyám. S ettől, de tényleg csak ettől a felvillanó gondolattól, akár még szimpatikus is lehetett volna.

Mi, a kívülállók, a Póstáskisasszony gondolataiból végképp száműzöttek, feszengve, már-már aggódva az idő múlásán, izzadtunk a nagykabátban. Miközben a ’Te mire vársz?, és egyébként a család? jól vannak? dolgozol? ki halt meg? már megint felment az ára?’ stb bagatell közhelyekkel szórakoztattuk egymást, azonközben a másik ablaknál felháborítóan, gyarló-irigy gondolatokat előcsalogatva az egyébként alapvetően önzetlen emberi mivoltunkból, jöttek, és már mentek is az emberek, egymás után, dolguk végeztével. Felháborodásomban, sértődöttségemben, hovatovább türelmetlenségemben ismét megkocogtattam az ablakot.

Uramatyám! Megmozdult! Már emelte is kis kezét, lassan, az évek során beleivódott fennkölt mozdulattal, oda sem pillantva lenyitotta a kis sárgaréz lemez ablakocskát. Gyorsan odadugtam a levelemet meg a kísérő szelvényt a keze ügyébe, végtére is én következek, és mindjárt kész, ő majd pecsétel, én fizetek, és végre mehetek innen.

De akkor, Erzsike megszólalt, és még ránk is nézett, azzal a lenéző, a kiszolgáltatott ostobáknak járó megvető tekintetével:

- Melik az ABöCö 18-dik betűje? Tudja valaki? – követelőzőn sugárzott, lám ő mily okos, hisz szellemi munkát végez, csak most épp elakadt.

Hátranézvén láttam, hogy mindenki előkapta a kezét, és buzgón számol, miközben mormolnak: abcdeéfg…..

A mögöttem álló ekkor megszólalt, intelligenciája azonnal kimagaslott a tömegből, végtére is a húga a tanítónő:

- Na, de Erzsikém, a rövid, vagy a bővített ÁBC szerint, mert akkor nem az jön ám ki?

Jézusom! Kommunikálnak, végtére is ez egy nemes közösségformáló cselekedet is lehetne – akár, hiszen közös célt fogalmazott meg Erzsikénk, mitöbb, feladatot, amiért egyként állhatunk ki, és az eredménynek is együtt örülhetünk, még hogy kiveszett a segítő szándék az emberekből! – csupán nézőpont kérdése az egész, már nyitottam is szám, hogy megdicsérem őket, de elismerés helyett más szavak tódultak ki azon:

- Mi folyik itt? Hát nem látjátok, hogy Istent játszik, csak mert védi az üvegablak? Rejtvényt fejt, munkaidőben, a munkahelyén, fittyet hányva a feladatára!

Aztán halkabban folytattam, hogy csak a mögöttem álló hallja:

- Én két lábbal rúgnám ki, mi az ügyfelek, akik miatt itt van, hosszú percek óta sorban állunk! Mi a lusta tohonya mihaszna nép, mert beutazhatnánk például a városba is, vagy gyűjthetünk aláírást, ha már ily szépen összejöttünk, hogy eztán mobilpostát akarunk! Erzsikének csak azért van itt munkahelye, és fejthet akár rejtvényt is jó meleg hivatalban, mert mi, az ügyfelek idejárunk.

A mögöttem álló ekkor bedugta az imént még számoló ujjait a kabátzsebébe.

- Csak ajánlva lesz? – az nem biztos, hogy elmegy, fizess rá elsőbbségit is! Megint egy pályázat? Nyersz is valamit, vagy csak sok a pénzed bélyegre? – vetette oda Erzsike, még mindig azzal a megvető tekintetével.

- Ez már igazán nem tartozik rád – fordultam el, igyekeztem kifelé az egyre szűkebb környezetből, s amíg a visszajárót elraktam a többiek morgását is hallhattam, ahogy egymásnak beszélték, „ha nem vigyázol a lottónyereményedet is zsebreteszi, a gyereket már kétszer is becsapta”.

Gondolom híre ment Erzsikének, mert a minap ő fogadott a nyugállományba vonult vezető helyén, a pénzforgalmi üvegablak mögött. Illetve nem fogadott, mert megint nem velem foglalkozott. No lám, felfelé bukott! Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan ismerősöm van, akivel ennyire csípjük egymást, hál’Isten az ő keze rövid, az enyém meg nem fér be a sok kis fúrt lyukon az üvegablak másik oldalára.

Megbeszélésre siettem, időre, előtte pénzt akartam kivenni. És hallgattam a mártír énjét, amint épp szobrot emel magának az egyik alkalmazottat is feltartva a dolgában, hogy ő, aki önfeláldozóan ápolta beteg anyját, a semmiért cserébe, mert a testvérek….

Eléggé el nem ítélhető módon ismét csak elfogyott a türelmem, és kértem, hogy velem, az ügyféllel törődne most kicsit, mert sietek.

- Mindig sietsz, és ha ezt most elrontom? – fenyegetett, kikapta kezemből a bankkártyámat, barbári mozdulattal karistolta végig a lehúzó készüléken, majd árgus szemekkel leste a pin-kódomat, hiába próbáltam takarni.

- Akkor talán nem ez a legmegfelelőbb munkakör a számodra – válaszoltam. Szelíd hangom talán el se jutott a füléig.

Tegnap beszaladtam a postára feladni a lottót. Erzsikénk állt a létra tetején, és ablakot pucolt. Felnéztem rá, de tényleg, ő lenézett, megint:

- Mi van? Ezt is meg kell valakinek csinálnyi! – a modora a régi, de legalább dolgozik.

Gondoltam, megpöckölöm kicsit a létrát alatta, és utóbb ráfogom a suta, műtött lábamra, aztán arra is gondoltam, felvilágosítom, milyen kiváló cég ez a posta, felfedezi a tehetségeket, és a megfelelő embert, a megfelelő helyre teszi. De onnan legalább átláthatná a helyzetét is.

 

Bár, őszintén szólva, nem hinném, hogy valaha is sikerülne felemelni olyan magasra.

Viszont mi van, ha maholnap trónszékre ültetik?

- Felőlünk!!!

 

A honatya

Így kezdődött:

A metróból kifelé jöttünk. Kirakodó vásár volt a téren. Egy asztalkánál néhány ember írt.

És akkor a honatya szócsövéből recsegtek a „felelősség”, az „összefogás”, az „együtt”, a „becsület”, a „tisztesség”, „kikényszerítés”, az „aláírásukkal” szavak. Nem értettem. Pár aktivista járt a bámészkodók között, hogy akkor most itt a következő kipontozott sorban én is leszek szíves, és ha igen, akkor hozzájárulok az adataim nyilvántartásba, választási névsorukba, és levélben tájékoztatnak, amit természetesen írásban le, s ha nem gond, akkor az anyám nevét is – helyette, és ebben az esetben itt a szomszédos bódénál a gyógytalpbetétek árából öt százalék... – ha nem gond.

Gond volt, nagy gond. Mindegy lett, hogy kik és miféle céllal gyűjtötték az aláírásokat. A módszer gyomorforgató. A politizálásnak efféle utcai módja nekem új volt és ijesztő. Nem írtam alá. Ami ezután történt, arra visszaemlékezni is gyötrelem. Fel akart írni a nemet mondók listájára! – mint mondta, azért, hogy ne zaklassanak majd a választások előtti propaganda-anyagukkal.

Úgy iszkoltam el onnét, mintha ágyúból lőttek volna ki. Már azt sem tudom, ki vette meg végül is a jegyet a vonatra, Te vagy én, csak arra emlékszem, hogy szólongattál, mi lett velem, hiszen az a fiatalember olyan megnyerő és egészen helyes. Reszketett a szám, a visszafojtott mondatoktól, nehogy kiabáljak veled, nehogy célt érjen már az én szeretteim között is, a megosztottság.

- „Ígérj meg nekem valamit…” – mondtam jóval később a vonatfülke fülledt melegében, mikor alábbhagyott a dühöm, és végre össze tudtam szedni magam annyira, hogy néhány értelmesnek hangzó mondatot is kinyögjek.

- Ígérd meg, hogy Te és a húgaid csak akkor mentek el szavazni, és csak olyan emberre voksoltok:

• aki nem készít semmilyen listát;

• aki mocskolódás nélkül, pártállástól, időjárástól, vallási és etnikai hovatartozástól, cipőmérettől  függetlenül is tett valamit értetek;

• aki példamutatóan él, közös háztartásban a lelkiismeretével;

• nem ő akar vezetni, de ti szeretnétek, hogy vezessen titeket;

• ki nem segélyez, hanem együttmunkálkodik veletek;

• ki nem ígérget, hanem teszi a dolgát az értelmes célért, amire felesküdött;

• akiben meg van a kellő alázat honfitársai és nemzete szolgálatához;

• aki őszintén és mellébeszéd nélkül tárgyal a választóival terveiről;

• aki döntéseinek valódi magyarázatát adja;

• ki nem szégyell segítségért, véleményért, ötletekért hozzátok fordulni;

• aki vállalja, hogy rossz döntései következményeként választott tisztségéből visszahívható;

• aki megtiszteltetésnek veszi, hogy titeket képviselhet a parlamentben, és soha, semmilyen  körülmények között nem felejti el, hogy értetek van ott;

• aki következésképpen nem él vissza kiváltságos helyzetével és egy percre sem felejti el, hogy a ti nevetekben él, eszik, iszik, alszik, dolgozik és jelenik meg a nyilvánosság előtt, vállalva a  végtelen felelősséget, hogy példaképül is választható;

• aki szintén ebből fakadóan, nem árulhat el, nem piszkolódhat be, azaz nem hozhat szégyent rátok.

- Szóval megígéred? – Mert ma nagyon szégyellem, hogy magyar vagyok!

- „Na, de anya, ez álom, s Te most megfosztottál a választójogomtól legalább száz évre!” – szóltál felháborodva.

- Az nem baj, de legalább nem is választasz majd rosszul…

  

Az eső eleredt, kopogott a vonatablakon, Te lassan elszunyókáltál. Én bámultam az üvegen tétován alácsorgó kis vízfonalakat, hallgattam a vonat ritmusát, s lassan formálódni kezdett ez a buta vers: Tatam, tatam… Utazni jó, utazni szép, amerre mész, szemét, szemét, utazni fáj, utazni kell, mindegy hová, csak el, csak el…Tatam, tatam…