Naplórészletek

 

Tyúkbél

Az én Ilonkám, a keresztanyám volt. Úgy lett a keresztanyám, hogy ellopott az udvarunkról a babakocsiból, és elvitt a katolikus templomba megkeresztelni, istentagadó szüleim tudta és beleegyezése nélkül. Gondolom ezért évekig rám sem nézhetett szegény. Mostanra anyám is úgy emlékszik már, lehet, hogy mégiscsak van második nevem is, és lehet, hogy az Ilonka. Utána kellene néznem, talán büszkébben viselném.

A nagyszüleimnek 6 gyermekük volt, három közös (köztük anyám), egy fiú a nagymamám, egy fiú, egy lány a nagyapám előző házasságából. Ez utóbbi volt az én Ilonkám. Keresztanyámat a családban senki nem szerette, magányosan élt, akárcsak én. Csak a nevéből derült ki a számomra, hogy férjnél is volt egykor. A férje eltűnt a Don-kanyarban, alig egy hónapig voltak házasok. Amíg élt, őt várta vissza. Ennélfogva gyermeke nem született, így szeretetét és szinte mindenét köztem és az édestestvére fia között osztotta szét. Egyedül élte le az életét. Házat épített, dolgozott, fáradhatatlanul. Nyugdíjas koráig élelmiszerboltban, munka után a ház körül tett-vett, vagy a testvére szőlőjében segített. Nyugdíjasan pedig, amint a tavasz beköszöntött kapálni járt, napszámban, meg a bátyja szőlőjébe, állatokat nevelt, csirkét, kacsát, disznót, hogy legyen mit osztogatnia nekünk. Télen pedig kézimunkázott, hímzett, kötött, horgolt, és tésztát gyúrt, csigát csinált, szintén e céltól hajtva. Dióbefőttre, aszalt gyümölcsre, málna-, szilvalekvárra, babra, krumplira, rántanivaló csirkére, fél kucukára sosem volt gondom, tőle mindezt megkaptam. S még többet is.

Amúgy falat épített maga köré, tüskés, durva, áthatolhatatlan falat. De én, ha a szemébe néztem, tudtam, az életét adná értem. Az egyetlen volt a környezetemben, aki emberszámba vett, akiben száz százalékig meg tudtam bízni, mert soha nem csapott be, mindig állta a szavát, és csak olyat ígért meg, amit be is tudott tartani. Mindig csak adott, s cserébe soha nem kért. Egyszerűen, tisztán és őszintén élt, szeretett engem feltételek nélkül.

Csakúgy, mint a két kicsi lánykámat. Elvarázsolta őket, Tündém még alig tudott járni, de már kulcsra kellett zárnunk a kaput, nehogy elinduljon „Ta”, Ilonkánk után. Csak kétutcányira lakott, ezért gyakran elvitte a lányokat magához, nyáron egy hétig is ott „nyaraltak” nála, amint beköszöntött az eper és a málnaszezon. Persze nem aludtak ott, reggel én vittem, vagy ő jött el értük, estére, fürdetésre pedig hazahoztam őket. Csak Ilonkám volt arra képes, hogy egyetlen kis rántani való csirkéből, fenséges ünnepi ebédet tálaljon a két lánynak. Ami annyit tesz, hogy az aprólékából úgy félliternyi húslevest főzött kikirics sárga csigatésztával, a combját lesütötte, vagy kirántotta, a mellehúsából ízletes fasírtot csinált. Soha addig, s azóta sem kóstoltam olyan finomat. A málnából, eperből, amit a lányokkal szüreteltek le, ezernyiféle finomságot készített, csakhogy degeszre tömhesse őket. Igazi édenkeretet varázsolt nekik, amíg ott voltak. Persze, hogy őrá bíztam a gyermekeimet akkor is, amikor már elköltöztünk a munkám után, s én váltott műszakban jártam dolgozni, és a lányok is iskolások lettek. Szintén váltott műszakban.

Ilonkám, miután kora reggel ellátta az állatokat, vonatra szállt és jött a gyerekekhez. S maradt, amíg haza nem értem. Csodákkal teli pillanatokat adott a gyermekeimnek, egy hangosabb szó, vagy fenyítés sose hagyta el a száját, mégis mindenre rá tudta őket venni, s a lányok fürödtek a szeretetében. Hátha még a fiam születését is megérhette volna!

Az első emlékem vele kapcsolatban úgy négy éves koromból maradt meg. Nyaralni vitt a pesti rokonokhoz. Anyám tíz forint zsebpénzzel engedett el vele. A hatalmas összegből egy egész doboz cigaretta rágógumit vettem azonnal, ahogy a pályaudvaron leszálltunk a vonatról. Mire a rokonokhoz értünk én nem igazán tudtam köszönni sem, mert mind a tíz rágó a számban volt már. Pesti rágó! Egy egész dobozzal! Soha addig át nem élt dőzsölés!

Valamilyen kertes házba mentünk, ahol a lugas alatt volt ebédre megterítve. Juliska néni, a pesti rokon, kínálgatott, tálalt. Ma is úgy emlékszem rá, mintha a Liliomfiból lépett volna elő, a sipítós orrhangja, a hajviselete, gesztusai, mimikája – hajszálra Dajka Margit volt.

Ösztönösen voltam jól nevelt gyerek, ezért hiába lökdösött az én Ilonkám, köpjem már a markába a rágógumit, hogy én is ebédelhessek végre, nem tettem. Inkább eldobtam a hátam mögé, jó messzire a bokrokon túlra. Az ebéd végeztével aztán Juliska néni a maradékot összekaparta és eltűnt vele a lugas mögötti zöldben. Egyszerre csak sipítós hangján rémülten kiabálni kezdett:

- Jesszusom! Sándor! A tikok! Segítséééég! Jöjjön már! Sándor! A tikok! Jaj! Istenem! Egymás belét huzigálják!

Felugrottunk az asztaltól, s rohantunk mi is Sándor bátyja után.

Hát tudhattam én, hogy a lugas mögötti zöld lombok alatt – ahová a rózsaszín öklömnyi rágógumi-golyót dobtam –, nem kert, hanem baromfiudvar volt? A nyári melegben aztán, a lágy, feltűnő színű, gyümölcsízű csemegére lecsaptak a tyúkok. Ám a ragacs a csőrüket nem eresztette. Úgy jártak, mint a mesebeli aranyszőrű báránnyal. Szinte mindegyik tyúkcsőr fogva volt.

Szegény Ilonkám rám mosolygott csak, és szó nélkül ment hajkurászni a „tikokat”, hogy megszabadítsák őket a rágógumitól. A nyaralásnak többi részére sajnos már nem emlékszem.

Csak azt tudom, hogy százszor, ezerszer jobban meg kellett volna becsülnöm az én Ilonkámat, azt az embert, aki olyan útravalókat adott, amíg csak élt, melyeknek értelmét és értékét azóta kezdem sejteni, amióta az én Ilonkám végleg hazament az égiekhez.

 

Választottam

A férjemet egy közös ismerősünk lakodalmán ismertem meg. Nem volt ez afféle szerelem első látásra. Ami megfogott a kissé kapatos Robert Redford utánzatban, az az, hogy mintegy félórás beszélgetés és egymás lábán való táncikálás után már anyának szólított. Átvillant az agyamon, hogy ez egy tipikusan családcentrikus pasi, és pont jó lesz a születendő gyermekeim apjának. Bár, ha egy pillanatra levetette volna a zakóját, és jobban szemügyre vehetem, talán meggondolom magam a pocakja láttán.

Ezt akkor elmulasztotta, később meg már nem nagyon érdekelt. Három évig udvaroltunk egymásnak és családjainknak, amikor elszántuk magunkat a szűk családi körben, egyszerű vacsorával kísért esküvőre.

A boldogító igent házasságkötő teremben, anyakönyvvezető előtt mondta ki. Ő. Én mást mondtam.

 

Azt vettük a fejünkbe, hogy augusztusban, Szent István ünnepén legyen a nagy nap. Fehér mennyasszonyi cipellőcskéért a megyét bejártuk, de nem kaptunk a lábamra valót. Gyanítom, hogy minden 37-es lábú nőnek azon a nyáron ment el az esze, mert mind azt vette a fejébe, hogy ugyanakkor megy férjhez. 37-es méretű fehér női lábbeliből csak kismamacipő, korcsolyacipő és tornacipő volt kapható, elegáns alkalmi körömcipővel, vagy szandállal csak a nőnemű Jetik, vagy a kislányok ajándékozhatták meg magukat azokban a hetekben.

Így hát be kellett érnem egy 36-os fehér mennyasszonyi lábbelivel. Az egy számmal kisebb, szűk és nagyon tűsarkú szandál egyetlen percig sem volt kényelmes viselet.

A fényképészhez és az esküvőre autókázva, a fehér hímzett kendővel és virággal felékesített világoskék Trabantban, folyton lerúgtam a lábamról, hogy néha a tiszta kék eget is lássam, ne csak a csillagokat.

Nem volt ez másként a házasságkötő teremben sem. Gondoltam, amíg az anyakönyvvezető elmondja, a zsinórban nem tudom hányadik szent beszédét a holtomiglan-holtodiglanról, addig lelököm a lábamról a szandált, mert nem vagyok hajlandó kényszervallatásként kimondott igennel férjhez menni. A hosszú ruha alatt úgysem láthatják meg.

A szervezésben és előkészületekben teljesen kimerülve, engem már az is szíven ütött, hogy ott és csakis ott tudtam meg férjem teljes nevét. Hogy van még egy keresztneve neki, melynek hallatán pukkadoztam a nevetéstől. A baj az, hogy ez másra is ilyen hatással volt. Majdnem botrányossá akkor vált az egész ceremónia, amikor végül fel kellett állnunk a boldogító igennek az ő kimondására.

Az egyik szandált már meg is találtam a földig érő bő mennyasszonyi ruha alatt. Beledugtam a lábam és felpattantam. Gondoltam, amíg a vőlegényt vallatják, majdcsak meglesz a másik fele is. Ezért módszeresen körbe-körbe tapogattam a szőnyegen a lábammal, vigyázva minden mozdulatomra és az egyensúlyomra.

- Hol a fenébe lehet a szandál párja? – morfondíroztam magamban. De akkor, valahonnan messziről, érkezett egy másik hang is a fejembe, mintha engem kérdeztek volna, valamilyen kijelentésről, vagy miről. Ám, én a lábbelim kétségbeesett keresésével voltam elfoglalva, hiszen, hogy veszi az ki magát, hogy ha már nem bírok fél lábon állni, akkor 8-10 centivel alacsonyabb mennyasszony legyek? Mekkora égés lenne!

Ezért foghegyről válaszoltam annak az idegen hangnak:

- „HÁT, NEM IS TUDOM…  …Mi? Hogy igen? Persze, persze!”

 

Csak hab volt a tortán, hogy hazaérkezvén, a feldíszített világoskék Trabanttal, a házunk előtt, a kapuban, főiskolás csoporttársaim vártak itókával, süteménnyel, virággal, és  –széles vigyorral. Mert távollétünkben birtokba véve szüleim stafírungját, valami értékes kincsre bukkantak.

A nagyanyám és dédanyám kézzel szövött, hímzett kötényeiben és surcaiban, úgy feszítettek sorban – a monogramokból képzett nekem szánt útravalóval –, hogy:

„T.E. M.A. R.I. H.A.” – mely feliratban itt az „I” teljes egészében feledhető és nem ejtendő hangzó.

S hogy mennyire volt helytálló a sorfal üzenete? –

HÁT NEM IS TUDOM…

 

Narancs

Valahogy mindig sejtettem, hogy az első gyermekem lány lesz. Azt is tudtam, hogy ebben az esetben a Tünde Emese neveket kell, hogy kapja. Egy gyönyörű játék babához hasonló, valódi babát vihettem haza a kórházból. Éjjel-nappal benne gyönyörködtünk. Gyorsan okosodott, nyolc hónaposan már gügyögte az a-hangzós szavakat.

Másfél éves kora körül már előadást tartott, kizárólag az etetőszékben. Ez úgy zajlott, hogy fel kellett ültetnem a székbe, amely ugye a legmagasabb szék volt a házban. Nekünk, felnőtteknek – legalább kettőnek –, le kellett ülni elé, hallgatóságnak. Azért hangsúlyozom, hogy kellett, mert, ha nem tettük, akkor duzzogás és sírás következett. Soha nem tudtam elviselni, ha egy gyerek sír, ezért mindig, mindent elkövettem azért, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen. Ma már felnőtt, de ugyanúgy megköveteli a figyelmünket, ha mondandója van, minden mást félre kell tennünk. Ő felül a legmagasabb ülőhelyre, mostanában – így huszonévesen – az összecsukott rekamié háttámlájára és mesél.

Szóval, leültünk mi, általában az esti fürdetés előtti előadásra, s a lányom rázendített. Volt abban az előadásban minden. Halandzsa szöveg, kitalált dallam és sok-sok kacagás. A műsor úgy fél órát tartott, aztán „Nnna, vége, menjünk pancsizni! – zárszóval fejezte be.

(A mi kis híres-hírhedt nyelvújítónk! Ma sem jön zavarba, ha egy kifejezés nem jut eszébe, gyorsan legyárt rá egy hasonlót, sok-sok vidám perccel ajándékozva meg szerény családi hallgatóságát. Lajstromba kellene venni, amíg még emlékszem néhányra, például, hogy a furulya, amin játszottam nekik olykor, az előbb tutuli, majd fufulya, később futyuli lett. Hogy a kertben a karalábé, a szomszéd neve után karaBélának keresztelődött át, vagy amikor megvette az első serdülőkori bizsu fülbevalóját és az nem kapcsos volt, hanem csak amolyan kampós megoldással lehetett egyszerűbben a fülbe akasztani, hát akkor az fülbekampli lett.)

 

A férjem nagybátyja ekkortájt jött haza a külföldi kiküldetésből. Sokat volt nálunk, esténként ő is rákapott a halandzsa-előadásra. Menekülés volt ez neki, az ő családi problémái elől. Ha nem beszéltette, akkor gyöntölte lányunkat, játszott vele, bohóckodott neki.

Egy ilyen alkalommal – kislányunk épp lábadozott egy kisebb megfázásból –, nem akart semmilyen gyümölcsöt elfogadni. Pedig a narancsot szerette a legjobban. A Bátyus is azt hozott neki, hatalmas, lédús narancsokat.

- Gyere Tündi-Bündi együnk narancsot!

- Nem!

- Gyere gyorsan, mert akkor megeszem én! - ellenkezett vele a bátyus.

- Egyed!

- Már eszem is, nézd csak! Azt a leborult szivarvégit (ez volt a szavajárása káromkodás gyanánt), olyan nincs, hogy Gabi bátyával ne egyél narancsot! – mondta, s azzal egy szép nagyot kiválasztva elindult a nagyszobába a gyerek után, hogy ő most úgy is ráveszi a gyümölcsevésre a kicsit.

- Nézd csak milyen szép labdát hoztam! Gurigázzunk vele! – no, erre már kapható volt a lányom.

Terpeszülésben, átlósan a szőnyeg sarkain, egymással szemben, elhelyezkedtek és vidám játék indult. Én ott hagytam őket, s mentem a konyhába a vacsorát készíteni.

Néhány perc múlva hirtelen abbamaradt a kacarászás a szobában, siettem megnézni, mi a gond.

A lányom a szőnyegen elmélyülten csöpp ujjaival bontogatta a narancsot, Gabi bátya a szőnyeg másik szélén könnybe lábadt szemekkel, felhúzott térdekkel, furcsa, görnyedt testtartásban – fetrengett, csendben. Ijedten kérdeztem, mi történt?

- Megdobtam neki tökijét, nembaj, nembaj! Ne sííj Dabibátya! Nna, eszünk nanancsot, jó? Aszta lebulúút szíívalégit! – csacsogott vidáman Tündém.

- Ugye mondtam, hogy… mondtam, hogy nekem… sikerül vele megetetnem… – nyögte a földről, még mindig fájdalmas arccal, a bátyus.    

                                                                                                                                                                                                                          

Idegnyugtató

Kisebbik lányom rosszul tűrte a középiskolai kollégiumot. Egyrészt nehezen szokta meg azt, hogy el kellett tőlünk szakadnia, másrészt azt nem szívlelte, hogy másokkal kell a szobán osztozni, hiszen itthon külön szobája van. Nem tudta rendesen kipihenni magát, a szobatársai közül sem volt mindenki szimpatikus neki. A zaklatottság az iskolai jegyein is rontott, ettől aztán csak nőtt a szorongása. Következményként állandó fejfájás gyötörte. Orvostól, orvosig hordoztuk szegényt, hogy kiderítsük a fejfájások okát. Végül már ideggyógyászhoz is utalta a kollégium idős orvosa.

 

Az ideggyógyászati szakrendelőben hetente csak egyszer volt rendelés, akkor is egyben fogadták az ideggyógyászati eseteket, az alkoholbetegekkel. Szóval egy tűt sem lehetett leejteni a váróban.

Én minden alkalommal, amikor orvoshoz mentünk, amennyire tudtam, elmagyaráztam a gyereknek, hogy mi fog történni vele. Kicsit mindig humoros formában, hogy oldjam a feszültségét. Az enyémet is. Bennem nemcsak a szülői aggódás okoz feszültséget, hanem az is, ha körülöttem mások szoronganak, vagy közömbösek, vagy bezárultak és süt belőlük az önsajnálat. Ilyenkor úgy érzem, zombik között vagyok és valamiféle kényszert érzek arra, hogy bármilyen apró reakciót kiváltsak belőlük, egy mosolyt, egy gesztust, egy szót, egy jelzést, amely bizonyítja, hogy még élnek, külön-külön is. Most is ezt tettem.

- Tudod, most biztosan le kell majd vetkőznöd – fogtam hozzá a gyermek lelki felkészítéséhez. – Mindenhol így kell az orvosnál, ne kérdezd miért. Csak a fogászaton nem kell, de jövőre majd javasoljuk. Jó? – Körülöttünk páran, kifejezetten ránk figyeltek.

- Odabent a doki szépen leültet egy székre. Az ujját többször is oda-vissza mozgatva elviszi az orrod előtt, és arra kér, hogy kövesd a szemeddel. De nehogy leharapd neki! – mondtam, és a lányom már nevetett. Néhányan mosolyogtak, akik mellettünk hallhatták a felvilágosításomat.

- Aztán egy kis kalapáccsal megüti majd a térdedet, reflexvizsgálat céljából, ami ugyan nem fáj, de Te ne rúgd tökön a doktor bácsit! – folytattam, mire ő már kacagott, s körülöttünk még néhány emberből kibuggyant a hangos nevetés.

Végre több órás várakozás után, sorra kerültünk.

- Melyikük a beteg? Jobb oldali vetkőző, melltartóra, bugyira! Anyuka is bemehet a kislánnyal!– szólt begyakorolt kedvességgel az asszisztensnő. Az ismerős mondattól a gyerek máris otthonosabban érezte magát. Bent az orvos megkérte üljön a vizsgáló asztalra. Én is helyet foglaltam velük szemben. A doki felemelte az ujját és megkérte lányomat, kövesse a tekintetével. Ő szót fogadott, csak közben könnyesre kuncogta a szemét.

A reflexvizsgálathoz azonban nem székre ültette, hanem hanyatt kellett feküdnie a vizsgálóasztalon és felhúznia a térdeit. Miközben az orvos ütögette a kalapáccsal, a gyerek tanácstalanul, már-már szemrehányóan nézett rám, hiszen én odakint nem így mondtam. Nem hagyhattam a bizonytalanságban, ezért hangosan odaszóltam neki:

- Hja, kicsim, biztos a rossz tapasztalatok!…– mire lányom hangosan felkacagott. Doktor bácsi, kissé értetlenül, de annál zavartabban diktálni kezdett az asszisztensnőnek:

- „Serdülő korú, hangulatilag labilis alkat. A vizsgálat alatt is váratlan érzelmi megnyilvánulásai voltak, mint például indokolatlan jókedv. Anyukának nem különben. Javaslat: fejfájás esetén 1 tabletta (már nem emlékszem mit írt föl), kerülje az agresszív jellegű filmek nézését, olvasson a gyermek klasszikusokat a szorongás ellen és a depresszióra való hajlama miatt.”

Mikor lányom felöltözött és végre szabadulhatott, elfeledte hirtelen, hogy az ajtón kívül még milyen sokan várnak.

- Anya, Te nem vagy normális! – fakadt ki hangosan, s nevetve, ahogy a rendelő ajtaján kiléptünk. Erre minden várakozó felkapta a fejét.

- Az lehet fiam, de papírod, most már neked van róla! – feleltem hát én is jó hangosan, hogy ne hagyjam a csávában.

Mondanom sem kell, mindenki hangosan röhögött, akkora sikere volt e kis előadásnak. Amíg magunkra öltöttük a téli kabátot, kesztyűt, sálat, sapkát, voltak néhányan, akik, ahányszor csak ránk néztek, mindannyiszor újra kacarásztak. Ezért az ajtóból még visszaszóltam: – Na, aki még mindig nevet, szerintem, az nyugodtan hazamehet most már!

 

Evolúció

Egy napsütéses, de már hideg őszi délutánon, a balkonnövényeket és a kiskertbe nyárra kiültetett virágokat menekítettük zárt és védett helyre a teraszról. A hatéves fiam is hősiesen kivette részét a munkából, segített az átültetésnél, s hordta be a cserepeket, ládákat az ablakba, a pincébe.

Amikor elkészültünk, csatatér maradt a teraszon, s ő akarta lesepregetni. A száraz lombmaradványok, kiszóródott virágföld között nem vette észre a meglapuló békát. Valamelyik virágláda alatt bújhatott meg, s most ott volt szegény fedezék nélkül. A fiam a lendületes seprés során későn eszmélt, hogy a varangyost is lerepítette az udvarra. Nagyot püffent. Odaszaladt, hogy megnézze, de a béka látszólag rendben volt.

Másnap reggel felöltözött és reggeli után azonnal kiment az ajtón. Egy perc sem telt el, már jött is vissza. Könnyeivel küszködve, kifulladva a visszafojtott sírás és szörnyülködés miatt, tele bűntudattal mondta:

- Megöltem egy élőlényt! Pedig, amikor tegnap lesepertem még mászott! És én bocsánatot is kértem tőle, mégis meghalt!

Próbáltam vigasztalni, megnyugtatni ekkora felindulás láttán, de azonnal közbevágott:

- Hagyj békén! Hát nem érted? Megöltem egy élőlényt! Hogy fogok ezután a többi béka szemébe nézni? – és végre sírt.

Órákkal később, mikor már tudott mosolyogni is, megérttettem vele, hogy véletlenül tette, hiszen nem tudhatta; nem vette észre és különben is a béka rossz helyen tartózkodott. De aznap és a következő napon még nyugtalanul forgolódott álmában.

 

Most, a felnőttkor küszöbén, még egy molylepkét, vagy a fényre beszédült szendert is óvatosan, nagy gonddal fog meg a lakásban és viszi ki a szabadba. Ha magától nem repül el, felteszi egy ágra, hogy rá ne lépjen valaki.

Az útnak az az oldala, ahol ő jár, a helység, ahová ő belép, mindig fényesebb lesz valamiért.

Minden életet tisztel, és ez így van jól.

                                                                                             

A tégla

Jó együtt lakni több generációnak, mert segíthetik egymást – hallottam ezt másoktól. A mi esetünkben ez nem jött be. Majdnem a házasságomba került. Néhány évnyi tűrés, és egy gyomorfekély után azt mondtam, hogyha egy földes vályogviskóba is, de el kell költöznünk onnan.

Épp a megfelelő időben ajánlott fel a munkáltatóm egy szolgálati lakást. Nem volt ez akkora nagy szerencse, mint hittük, ez később kiderült.

 

Február volt, amikor birtokba vettük az újonnan épült kis lakást, költözés előtt egy hétig előfűtöttünk. Akkor még nem is sejthettük, hogy a másfél szobás, félkomfortos, égrenyíló, 58 négyzetméteres menedék, tényleg annyira friss volt, hogy szó szoros értelmében ropogott.

A falak nem voltak kiszáradva, amint fűteni kezdtünk, mi nem, de ők már izzadtak. Az ajtó alatt kényelmes bejáratot talált az egér és a hó. Ez utóbbi az ablak belső párkányán is megpihent olykor. Csak a kisebbik, azaz a félszobát tudtuk fűteni, mert ott volt biztonságos a kémény. A konyhában a szeneskályha a modern európai konyhát színlelve, beépült a szekrénysorba. A kis előszoba, és a nappali fűtése a jellemzően direkt mindig rossz irányból fújó szél miatt, lehetetlen volt. A füst visszajött.

Azonnal kiderült az is, hogy a fürdőszobában semmilyen fűtés nem lehetséges kéménynyílás hiányában, erről győzött meg a konzerválódott, vastagra hízott dér is a pici helység sarkában. Azt már csak hónapok múlva tudtuk meg, hogy rendes alap helyett hadilábon állnak a salakból felhúzott falak, mert a cementtel természetben fizettek a kocsmában a munkások. Ezért ropogott hát a házunk, izgett-mozgott, hogy aztán a tavaszi hóolvadáskor, a felengedett földben végre kényelmesen elhelyezkedhessen. Kicsit nagyobb helyet szeretett volna, ezért minden ablak alatt a falat néhány milliméterrel szétnyitotta, mint a slájfolt szoknyát szokás. Így, kényelmes terpeszben várta a nyarat, és a hangyákat.

Mint közalkalmazott természetesen feljogosítva éreztem magam arra, hogy a fűtés és egyéb kellemetlenségeink miatt rendszeresen felszólaljak érdekünkben munkáltatómnál, a községi tanács illetékeseinél, hol írásban, hol szóban, hol lendületes kifejező mimikával és testbeszéddel. A sokadszori ajtóbecsapás eredményeképp, a jegyző és a tanácselnök félretéve egyéb fontosabb elfoglaltságát, kegyeskedett kifáradni hozzánk technológiai szemlére. Szakértő szemlélődés és hümmögés után a következő megnyugtató, tudományos magyarázatot próbálták velünk elfogadtatni:

- „Van fűtés a fürdőszobában, azért van a bojler, hogy befűtse!”

A 80 literes villanybojler az őt átölelő abroncs-lábakkal a helyiség termetes és szembeötlő éke volt ugyan, de az istennek se akart meleget adni. Ellenkeztünk velük. De legalább nem eredménytelenül! Az intelligenciában és szakértelemben minden esetben és pláne, de feltétlenül felettünk álló szakhatóság engedélyével aztán végre vághattunk egy lyukat a falba, oda, ahol a félszobai kéményt sejtettük, a mini olajkályha füstcsöve számára. A kis fűtőalkalmatosság így csak az ajtó hátához fért be, közvetlenül a WC mellé. Vagy vécéztünk, vagy fűtöttünk. A kettő együtt valamiért nem ment.

Még alig tavaszodott, amikor a hóolvadáskor hatalmas dübörgéssel beszakadt az emésztő teteje. Nem bírta ki az egy centis betonpalló, a méteres agyagréteget. A nagyobbik lányom úgy egy-másfél méterre ülhetett a háromkerekű bicaján. Halálra rémültem, és borzongok ma is a gondolattól, hogy mi lett volna, ha…

A nedves, gázszilikát falak miatt gyermekeim meghűlései mind gyakoribbá váltak. Nagyobb lányom asztmás lett, egy évvel beköltözésünk után szanatóriumba került.

Úgy két év panaszkodás után végre központi fűtéssel ajándékoztak meg minket. A szakértelem itt vidéken sokkal fejlettebb, mint a zsúfolt városokban. Itt még családi tradíciókon felnevelkedett mesteremberek építenek, igazítanak… – a kazán kültéri kéménye tehát csak véletlenül sikerült ismét alacsonyabbra, mint a tetőgerinc, ráadásul betongyűrűkből. A huzat hiánya és az időjárás csakhamar kikezdte. Már az első télen szétfagyott, a kazánház falát teljesen átitatta a fekete szutykos lé. A vakolat mállani kezdett kívül-belül. A szomszéd, hajszálra hasonló szolgálati lakás megirigyelhette a fehér falon keletkezett érdekes formájú terebélyes foltot, és ugyanolyat növesztett magának. Mielőtt végleg ledőlt volna a két lakás kéménye, falazóelemet hozattak, átépíteni azokat.

 

Az élet folyton változik. A gazdasági élet még gyorsabban teszi ezt. Hogy miként és mi okból lett a két szolgálati lakás addigra a szomszéd település tulajdona, azt én nem tudhatom. De nekem most oda kellett utazgatnom hangot adni kifogásaimnak. Az ottani felelős építésvezető-hölgy pár nap elteltével meglátogatott, szemlézett és zsákolt. Ekképpen:

Én aggodalmasan elmagyaráztam, hogy a kéményhez idehozott építőanyag nem lesz megfelelő, jövőre újra kezdhetik az egészet. Az előző lakhelyünkről a kutyaól építéséhez hozott, saját tulajdonú téglánkból megmutattam neki, hogy milyen és körülbelül hány darab téglából kellene felépíteni egy olyan magas kéményt, aminek a tetején ülve legalább egy veréb átlát a szomszédba. Mert így lesz a kéménynek huzatja, nem fog nedvesedni, és én nem fogok hozzá veszekedni járni. A vörös hajú, elegáns hölgy, fehér kosztűmben mosolyogva bólintott, hogy érti. Előhúzott egy papírzsebkendőt, s a kezemből átvett téglát óvatosan – hogy a gyönyörű, blúzával harmonizáló bordó körmét ne sértse –, körbetekerte vele, majd ugyanazzal a körültekintően elegáns mozdulattal, még mindig értő mosollyal az arcán, belehelyezte a szintén fehér kis retiküljébe, mondván, hogy most akkor ő ezt itt elviszi, és majd megmutatja a mesternek – ilyen kell!

  

Na ennél a résznél egy nagyot nyeltem és ugyanolyan kedvesen mosolyogva, udvariasan, meggyőztem: ugyan, ne cipekedjen már, s ne kenje össze magát vele, mert, ha valódi kőműves mesterrel beszél, az érteni fogja, hogy mennyi kisméretű, üvegesre égetett tégla kell, egy kb. 7 méter magas, duplafalú, kültéri kazánkéményhez.

Rám nézett, kerekre nyílt szemekkel, és egy másik zsebkendőt kapott elő a pici fehér táskájából. 

– Jaj! Teremtőm! Mért nem tudom befogni azt a… – ijedtem meg.

Na, de aztán már nagy kő esett le a szívemről, mondhatni téglányi, amikor a szép fényes, reprezentációs golyóstollat is megláttam az ápolt ujjai között. Istenem, de jól áll neki!

Végre ismét mosolyog, és szépen kér, hogy elmondanám-e újra, mert olyan gyorsan ejtettem ki a szavakat a számon, hogy nem tudta megjegyezni. És különben is annyi, de annyifelé kell járnia az ő eszének, nehogy már pontosan az én problémámat felejtse el, mire visszaér a Hivatalba.

Hát, akkorra már nagyon megsajnáltam szegényt, lassan, tagoltan lediktáltam neki, ő felírta a papírzsebkendőre, összehajtotta, eltette, visszaadta a becsomagolt téglámat, és kicsit mintha zavartabbá vált volna a mosolya. Ránéztem (de kár ezért az elegáns hölgyért!), és nagyon gyorsan hozzátettem, hogy én igazából nagyon hülye vagyok ám ehhez, csak onnan tudom, hogy a nagybátyám kőműves. 

Sokkal jobbkedvűen, láthatóan megkönnyebbülve (a téglától is) elköszönt, és nyomatékosan megígérte a mielőbbi hathatós segítségét.

 

Elmerengve néztem utána. Még csak meg se mosolyogtam. Gyermekkoromtól sejtettem már, hogy a felnőttek világával nagy baj van. Legfőbb elvem, hogy soha senkit nem szégyenítek, és nem alázok meg. Még akkor sem, ha mint ebben az esetben is, nagyon megérdemelné. Ha ilyen emberekkel találkozom, visszahúzom az IQ-mat, mint a csiga a szarvát, és igyekszem a lehető leghülyébbnek látszani, azért, hogy a másik ember megdicsőüljön, emelkedjen az önbecsülése, s szárnyaljon az önnön értelmességébe vetett hite isteni magasságokba. Azt szoktam mondani, hogy a többit meg ki-ki, oldja meg a lelkiismeretével. Így viselkedtem az ehhez hasonló „kinevezett” vagy csak úgy odatett főemberek „szakértelmével” szemben, a munkahelyemen, az orvosnál, a közértben, a bankban, a szolgáltatóknál, a hatóságoknál, és mindenhol, ahol alacsonyabb rendű fajt láttak bennem, ahol lekezelően bántak velem, egyszóval csaknem minden élethelyzetben. Hál’isten nem is vittem sokra általuk!

Ha azt hiszi valaki, hogy ez szórakozás, gyorsan ki kell ábrándítanom. Minden érzékemet leköti az igyekezet, figyelni azt a szintet, ameddig le, vagy fel kell lifteznem érzelmileg és értelmileg, hogy jó és nagyon hálás tekintetű hallgatóság legyek, hogy a hite szerint minden tekintetben fölöttem álló, Istent játszó nagy Ő, akivel éppen beszélgetek, elhiggye: ma valami nagyon fontos dologra tanított meg engem, ma ő segített nekem, rajtam, azaz jót tett velem. Mindig abban bíztam, hogy az, aki ma ’jót tett velem’, esetleg ráérez arra, hogy jót tenni, milyen felemelő.

 

S talán aznap valakivel valóban jót cselekszik.

                                                                             

Lehet egy kerékkel több?

Születésem pillanatától kezdve, egészen eddigi éveim során egyetlen egy biztos pont volt az életemben, egyetlen egy fogódzó, amiről tudtam, hogy minden este, amikor álomra hajtom a fejem, és minden reggel, amikor kinyitom a szemem, ott lesz, nem hagy el, nem hagy magamra egy pillanatra sem, nem csap be, nem árul el: a bizonytalanság.

Jaj, pedig én úgy igyekeztem lerázni! S amikor már azt hittem, na most, most végre szabadságra ment, akkor mindig beütött valami, valami váratlan, ami az egész biztonságérzetemet egy perc alatt a semmibe küldte.

Az én életem minden területére igaz ez, így születhettek autós történeteim is. Soha nem volt biztonságos jármű alattam, amióta csak vezetni tudok, s ennek már több, mint negyed százada. Vagy ha épp műszakilag megbízható volt a négykerekű, akkor meg velem történtek olyan dolgok, amitől egyszeriben elavulttá vált az iménti kijelentésem.

 

Elfüstölök

A 28. születésnapomra megérkezett a jogosítványom. A férjem külföldre készült dolgozni, és sajnos a nagyobbik lányunk a gázszilikát falú, nyirkos szolgálati lakásban asztmás lett. Éjjelente váratlanul befulladt, olyankor gyors orvosi segítség kellett, nem maradhattunk tehát sofőr nélkül. Ezért kellett jogosítványt szereznem. Pár nap múlva, karácsonyestére, végre hazahozhattam a T betűs ámde annál éltesebb korú Wartbugggal a kórházból a lányomat, a legutóbbi befulladós hörghurutjából lábadozva.

Már kora reggel érte indultam a 25 km-re lévő városba. Friss jogosítvánnyal anyám nem mert egyedül elengedni, ezért mindenáron utastársammá szegődött, s minekutána a kisebbik lányomat így már nem volt kire bízni, őt is vittük magunkkal a hátsó ülésen.

A reggel tükörjéggel fogadott. Ónos eső. Hát mikor, ha nem most mérettetik meg az ember tudása, vajon érdemesnek bizonyult-e a jogosítványra?

Anyám is vezetett! Nem csak a szájával csitított egész úton, hogy „jaj, fiam, forduljunk vissza, nem lesz ez így jó, lassabban, inkább menjük a gyerekért busszal”, hanem a lábával is fékezett, annyira nyomta a kesztyűtartót az öreg Wartburg anyósülésén, hogy a vasúti átjáróban az már nem bírta tovább. Leszakadt! Rá a lábaimra, szerszámostúl, lim-lomostól együtt. S ha ez még nem lett volna elég, az odatákolt autórádió kábele fekete füstöt okádva jelezte, valami nem stimmel, valami elszakadt, valami nagyon nagy baj van vele.

A vasúti átjáróban nem egészséges megállni. Az utána jövő kanyarban sem. De még az azt követő záróvonal mentén sem. Ezért jobb lábammal tartottam a leszakadt kesztyűtartót, a ballal kezeltem a három pedált – mily áldás, hogy azokban az időkben még szabadonfutó is volt a kétütemű járgányokban és én már akkoriban meglehetős biztonsággal nem használtam a kuplungot – jobb kezemmel pedig tépkedtem a szabadon lógó kábeleket az autórádió csatlakozásánál, hogy hagyná már abba a füstokádást, mert kezdtem elveszíteni a tisztánlátásomat.

Amikor végre leállhattam az útpadkán és anyám is abbahagyta a sikítást, ami miatt meg a kisebbik lányomat kellett megnyugtatni, akkor csendben összevakartam a padlóról a szerszámokat. Egy jókora alátéttel visszacsavaroztam a kiszakadt furnért, amit kesztyűtartónak neveztek fénykorában, és szigetelőszalagokkal egyenként becsomagoltam a szabadon kalimpáló kábelek végét.

Mire elértünk a kórházig a lányomért, addigra ki is szellőzött az égő műanyag bűze és már az én szívem is deréktájtól följebb verte a szokásosnál kissé gyorsabb ritmusát.

A jégpálya viszont még hízott is, amíg a lányomat, a zárójelentést, no és sajnos a beutalót is megkaptuk a Kékestetői szanatóriumba. Átvillant az agyamon, hogy ezek után már semmi baj nem történhet velünk. Úgy előzgettem hazafelé a sok pancser hátsókerék meghajtású Skoda, meg Lada nevezetű autócsodákat, mintha legalábbis nyári záporban mennék, s ami a legfurcsább volt, hogy egy csöppet sem féltem, és még csak meg sem csusszantunk az autóval. Persze nem múlik el nyom nélkül egy ilyen nap. A rádió még napokig nem szólalt meg az autóban. A párom a két ünnep között újraszámlálta a kábeleket, mint választáskor a cédulákat, és szent meggyőződése volt, hogy talán mind megvan, összekötözte őket - sikeresen.  Anyám sípcsontján a kék folt se múlt el mindjárt, amit az az erőteljes fékezés okozott, hogy tudniillik ő az anyósülésen a lábszárát odanyomta a beteg kesztyűtartóhoz a visszaúton még inkább, mint odafelé és bizony ott díszelgett rajta napokig.

A jó hír viszont az volt, hogy már nem akart mindenáron elkísérni, ha télen autóba kellett ülnöm.

 

Rágógumi-derbi

A párom külföldi keresetéből részletre vettünk egy kis Fiat UNO-t. Én abban az időben már otthagytam a pedagógus pályát, és jobb híján egy biztosítótársaságnál próbáltam szerencsét. Jártam a környező falvakban az ismerősökhöz, és egyre nagyobb ügyfélkörrel büszkélkedhettem. Akkor jött divatba a lakossági folyószámla és szaporodtak a bank automaták. Népszerűsítésükre a közalkalmazottak, köztisztviselők körében keresték a leendő ügyfeleiket a bankok. Az én biztosítóm bankjának két vezető munkatársa ekkor csapódott mellém, hogy segíteném őket elkalauzolni a környékbeli települések önkormányzatához, iskoláihoz, a kártyás számla nyitás ügyében.

Helyismerettel én rendelkeztem, így hát ők letették vadonatúj autójukat az egyik bank parkolójában, és az én Fiatommal mentünk vidékre. Rendben is zajlott minden, a munkanap elteltével a hazafelé tartó úton történt meg a baj.

Az egyik kis község elején az emelkedő tetején van egy éles balkanyar. Ismertem az utat, nem egy sztráda minőség, ezért lassan mentem. Az út menti mély árokból azonban elém ugrott egy jól megtermett németjuhász kutya. A másodperc töredéke alatt kellett döntenem.

Átvillant az agyamon, hogyha beleállok fékbe, akkor átmegyek rajta, a kutya megdöglik, és lehet, hogy az alacsony kasztni miatt az alváz sérül, netán fékcsövek, egyebek szakadhatnak le róla. Azt a megoldást választottam, hogy gázt adtam. A kutya repült úgy három métert, és elterült. Én gyorsan megálltam, kiszálltam felmérni a kárt. Mire az autó elejéhez értem, a kutya már fel is állt és szaladt a gazdájához. Neki kutyabaja se lett.

Ám én szomorúan nyugtáztam, hogy a jobb első lámpám eltörött, a rendszámtábla behorpadt, a műanyag hűtőrács darabokban, és ami a legtragikusabb, hogy az ezen díszelgő fém márkajelzés szitává lyuggatta a hűtőt, amelyből most több sugárban spriccelt a víz.

Gyorsan benyúltam a táskámért, elővettem egy csomag rágógumit, bedobáltam a számba, közben rágyújtottam, hogy több nyálam is legyen és hamarabb kioldódjon a rágó cukortartalma. Fogtam néhány üres ásványvizes palackot, aminek a csomagtartóban őrzését még az öreg betegeskedő Wartburgunk szokatta meg velem, csakúgy, mint a kétnapi hideg élelmet, kávét, tartalék doboz cigit, ásványvizet, teljes szerszámkészletet, és elindultam közkutat keresni az út mentén.

A két nagyvárosi, kulturált és igen intelligens vezető beosztású bankalkalmazott hüledezett:

- Szegény asszony, ez úgy megijedt, hogy azt se tudja cigizzen-e vagy rágózzon inkább. Biztos életében nem ütött még el semmit!

Ez így igaz! Mire visszaértem a megtöltött palackokkal, már ott bámészkodott néhány helyi lakos az autó mellett, köztük a kutya gazdája is, aki erősen ittas állapotban, vigyorogva szemlézte a kocsit. Közben azt is elmesélte, hogy a kutya egy másik kutyával marakodott az imént, és újból össze akartak akaszkodni, ezért ugrott ki az útra. Meg azt is elmesélte, hogy semmilyen biztosítása nincs, amivel esetleg enyhíthetné a káromat. Sőt még azt is volt oly kedves elmesélni, hogyha esetleg fel akarnám jelenteni, nem mennék vele semmire, hisz ő köztudottan félcédulás, tehát nem büntetik meg. A szomszéd vállalta volna ugyan, hogy az ő lakásbiztosítása terhére jelentsem a kárt, de hát nem az övé a kutya, és különben is előbb intézzem el, hogy a tavalyi beázást kifizessék. Kár lett volna magyaráznom, hogy én nem is annál a biztosítónál vagyok. Így hát hagytam a csudába az egészet, elszorult torokkal, csak úgy a legjobb kosztümömben, fogtam egy csavarhúzót, leszedtem a díszrács maradványait az orrlemezről, és beraktam a csomagtartóba. Majd fogtam egy száraz rongyot, és gondosan letörölgettem a vizet a hűtőről, és az addigra már cukormentes rágógumiból apránként adagolva, hogy mindenhová jusson, elkezdtem beragasztgatni a lyukakat. Feltöltöttem a hűtőt, a csapon újra megtöltöttem a vizes palackokat, beraktam, elindultunk. A két hölgy magát hibáztatta előbb, hogy miért is nem az ő kocsijukkal jöttünk, de aztán rájöttek, hogy a helyismeret hiánya, az útviszonyok… - szóval lehet, hogy ők meg az árokban kötöttek volna ki, mert biztosan félrerántották volna a kormányt. De most, hogy így kisebb baj nélkül megúsztuk, már nem bánják, hogy velem jöttek.

Hallgattam. A következő településen ismét megálltam egy közkútnál, feltöltöttem a hűtőt, megigazgattam a rágógumi-tömítéseket, megtöltöttem a palackokat és újra útnak indultunk.

Milyen szerencse, hogy ilyen sűrűn lakott környéken lakom. 20 kilométert tettünk meg így, majd az ő autójuktól pár méterre leálltam a padkán, és csak akkor szólaltam meg:

- Kisebb baj? Szétment a hűtőm, a díszrács, a lámpa. Most szereznem kell egy autómentőt, aki hazavontat, nem ingyen, ha nem akarom a motorblokkot is szétrepeszteni a folyton utántöltött hideg vízzel. Ráadásul a rágógumik csak idáig bírták. Összenéztek, majd rám csodálkozó szemekkel.

- Rágógumik? Mi meg azt hittük az ijedtség miatt…. Ez hihetetlen. Ekkora találékonyság egy nőben?! Nekünk eszünkbe se jutott volna.

- Elhiszem… - mondtam, s elköszöntem.

Szerencsére egy ismerős autószerelő kedvezményesen hazavontatott. Otthon kivetkőztem az egyenruhának számító konzervatív eleganciából, s mackónadrágban fogtam hozzá az aprólékos munkához. Leszereltem a hűtőt, amíg száradt, pillanatragasztóval megragasztottam a műanyag díszrácsot, kiskalapáccsal kiegyengetem a fém márkajelzés rudacskáit, ragasztóval visszaillesztettem a lámpa kitört elemeit, ideiglenesen, majd, ha eleget kerestem, talán telik egy új lámpára is.

Aztán sámlira ültem és a délután hátralevő részét azzal töltöttem, hogy forrasztópákával becinezgettem a hűtő bordázatán keletkezett apró lyukakat. Visszaszereltem, feltöltöttem vízzel, légtelenítettem, és visszaraktam elé a műanyag rácsot. Az autóra szükségem volt, az a munkaeszközöm.

És másnap reggel megint felvettem a kosztümöt.

                                                                                                                                                                                         

Rajzértés

A kisközségbe, hol jelenleg is élünk, télen telepedtünk le. Mivel nem vagyok egy szomszédolós típus, nem nagyon ismertek. A szomszédban egyébként is a temető van.

Nekünk sohasem tellett, csak használt, öreg autóra. Akkor télen is egy eladósorban lévő, 17 éves Wartburg-gal szenvedtem. A férfiak ma is úgy gondolják, hogy a női agyban nincs helye az autók műszaki paramétereinek, s így, ahányszor szerelő segítségét vagyunk kénytelenek igénybe venni, annyiszor fizettetik ki velünk még a nagyanyánk kisszékét is, amit ki kellett a járgányban cserélni ugye. Na, ezáltal szoktattak le az autónk szakemberrel való megjavíttatásáról, –maguk a szakemberek. A párommal bütyköltük együtt az öreg Wartburgunkat mindig, amikor megbetegedett.

Egészen addig, amíg a férjem külföldre nem ment dolgozni. Attól fogva kissé bajban voltam. Ha a „Tüzes” – merthogy neve is volt a roncsnak –, valamiért megadta magát, akkor én a tüneteket levélben megírtam neki, amit aztán úgy két hét múlva megkapott a párom. Újabb két hét múlva meg is jött a részletes, rajzos javítási útmutató, szintén levélben. Telefonunk még nem volt akkoriban, a posta Tengizbe és vissza biztosan teveháton járt.

Azon az emlékezetes tavaszi napon is éppen egy ilyen 16 oldalas szerelmes levéllel, sámlival és szerszámkészlettel, kivonultam szembeszállni a Wartburg kórságával. A gyújtást kellett rendbe tenni, leültem az autóval szemben és lebontottam az orrlemezt.

Ezután a levelet laponként kiterítettem magam mellé, s hogy el ne vigye a tavaszi szellő, kis kavicsokkal lesúlyoztam. Az üllő és kalapács vagy miknek a kicserélése és hézagolása eléggé lekötött. Későn vettem észre, hogy a szomszédban temetés van. Feltűnt, hogy az addig alig köszönő emberek egyre nagyobb szükségét érezték annak, hogy a temetés idejére betolhassák az udvarunkra a kerékpárjukat, megőrzésre. Jól megnéztek maguknak, de nem kérdezősködtek. Úgy hét-nyolc bicikli sorakozott már a fal mellett.

A temetés végére, a jóval könnyebb lelkiismeret aztán megoldotta néhányuk nyelvét. Sorban megkérdezték, hogy mit is csinálok, tulajdonképpen?

Én eleinte türelmesen elmagyaráztam, hogy a férjem leírása alapján igyekszem megjavítani az autót. Ám a végére már kissé zavart a dolog, nem haladtam, a kocsira szükségem lett volna másnap, és különben is meguntam már a vadidegen kíváncsiskodóknak való magyarázkodást. Így az utolsónak csak foghegyről odaböktem:

- A férjem írt külföldről szerelmes levelet és csak most van időm felolvasni a kocsinknak is!

Hallottam, amint kifelé menet a kapu előtt suttogja a többieknek az elmeállapotomra vonatkozó pontos diagnózist.  

 

Varrócérna

A sokat betegeskedő öreg Wartburgunkat egy ízben a férjem szerelte. Kissé szeles idő volt és a motorháztetőt nem rögzíthette rendesen, mert egyszer csak hátulról megtámadta a fejét. Úgy három-négy centiméternyi folytonossági hiányt okozott a hajas fejbőrén. Pont, mint egy Stan és Pan filmben!

Ijesztő látvány volt, úgy gondoltam, jobb, ha orvos is látja. Biztosan össze kell varrni, vagy kapcsolni. Így sietősen elfuvaroztam a közeli város sebészeti szakrendelőjébe.

Hétköznap délelőtt a folyosó mindig tele van betegekkel, a véres hajtincsek, a még mindig vérző feje, kellőképpen elborzasztotta a többi beteget is, így meg sem vertek, amikor a páromat a szakrendelő ajtaja elé tuszkoltam, hogy ő lehessen a soron következő. Amikor végre kijött az asszisztensnő, hogy behívja a betegeket, és pár szóban ecseteltük neki mi történt, én az ajtóból távozóban, s besorakozva most már a hozzátartozók táborába, azért még csak utána kiáltottam:

- Papa, szólj a dokinak, hogyha marad cérna, a szádon is varrjon összébb egy kicsit! 

A nővérke azon nyomban kérdezte is az életem párját:

- Uram, Önnel van a hölgy?

- Hát nem látja, hogy ellenem? – vágta rá a más alkalmakkor oly csendes és humorérzékkel kevéssé megáldott párom.

Együtt arattuk a babért: a közröhejt. A sérülését csak ecsetelték, összekapcsolni nem kellett. S én roppant elégedetten autókáztam hazafelé. Aznap is csaltunk mosolyt néhány ember arcára, néhányat pedig valószínűleg megbotránkoztattunk.

A lényeg, hogy egy pillanatra száműztük a közönyt és az önsajnálatot. S ebben most ez egyszer a párom személyében cinkosom is akadt, valószínűleg azért, mert kicsit ráérzett, hogy önmagunkból hülyét csinálni, őszintén, a legnagyobb szabadság!