Óvodás leszek… - írta Varga Ibike cikke

Kati mamám dicsekedett a postásnak, aki a nyugdíjunkat hozta, hogy beírattak az óvodába. Alig aludtunk párat, vendégségbe jött hozzánk egy néni.

A nagyon aranyos, mosolygós nénit Anikónak hívják, hozott egy csokit, amit együtt megettünk, beszélgetett kicsit anyuval, aztán megmutattam neki a szobámat, meg a játékaimat. Még mesélt is nekem.

Amikor elment, azt mondta, hogy holnap én menjek hozzá vendégségbe, az óvodába.

Reggel szépen felöltöztem, majdnem egyedül, anyu megfésült és elindultunk. Először csak a boltba mentünk, mert én is akartam ajándékot vinni Anikó néninek. A ropi mellett döntöttem. Anyu szerint virágot kellene vinnünk, de én úgy gondoltam, az nem jó, mert nem lehet együtt megenni.

Az az óvoda, ahová bementünk, egy akkora ház, hogy anyu nélkül biztosan elvesznék benne. Ebbe lakik Anikó néni? Anyu elmagyarázta, hogy nem itt lakik, ez a dolgozója. Anyunak is van dolgozója, csak most velem van, és akkor megy, ha majd óvodás leszek. Apu meg állandóan dolgozik, csak este szokott hazajönni. Azt nem tudom mikor lesz és milyen lesz, ha óvodás leszek, és hogy akkor én már nem az anyu gyereke leszek? Bár a szomszéd Roli meg iskolás, de attól még a Gizi néni fia.

Kati mama is vigyázhatna rám addig, amíg anyu dolgozik, de neki mindig fáj a lába, és nem tud velem sokáig játszani.

Anikó nénit az udvaron találtuk meg, éppen hintázott egy csomó gyerekkel. Mosolygott, ahogy meglátott, és éreztem, hogy tényleg örül nekem. Gyorsan fel is bontottam az ajándékomat neki. Aztán már mindenki velem ropizott. Egy kislány hívott alagutat ásni. Anyura néztem, bólintott, menjek csak, de ne kenjem össze nagyon magam. Hát az nem sikerült. A cipőm, a ruhám is sárga lett, és mielőtt hazamentünk kezet mostam a kicsi mosdóban. Anikó néni vár megint, már nem kell ajándékot hozni, de hozhatok egy olyan ruhát, aminek nem baj, ha piszkos lesz a homoktól. Így mondta.

Reggeli után mindjárt indultunk az óvodába, és amíg játszottam anyu elment a boltba, a postára, a hivatalba. Megvárt és együtt hazamentünk.

Most esik kicsit az eső. Van barátom, Helga, meg a Viki és azt mondták akkor is jó ott az oviba, ha esik, mert bent is mindenféle játékkal lehet játszani, Anikó néni pedig szépeket mesél.

Anikó néni szerint most már óvodás vagyok, pedig én nem is érzem, és hogy mostantól már el kéne anyut engedni a dolgozóba, aztán, amikor végez, jönne értem. Azt is mondta, hogy ő is szeret engem, és már nagyon hiányzok neki, amikor nem megyek, és hogy ő lesz az én óvónénim, és pont úgy fog vigyázni rám, ahogy anyu szokott. Na ettől aztán az anyu tényleg megnyugodott.

Én még gondolkozom egy kicsit.

Az áruházban vásároltunk mindenféle holmit. Lett benti cipőm, másik fogkefém, tornázós ruhám, új takaróm és párnám, kicsi fésűm. Másnap reggel korábban mentünk Anikó nénihez. Meglepetéssel várt. Odavitt egy kis padhoz, ami fölött fogasok voltak, és a fogas mellett ott volt a nevem, és az én fényképem, ami akkor készült, amikor anyu bérletet vett. Anikó néni úgy gondolja, hogy amíg még nem tudom a nevemet elolvasni, addig is meg kellene ismernem valamiről az én fogkefémet, meg a fésűmet is.

Megkérdezte, mit rajzoljon oda – mert a fényképemet nem illik összefogkrémezni –, amiről megismerem, hogy ne keverjük össze. A katicabogarat választottam. Az jó lesz.

Este anyu katicabogarat varrt az új takarómra, párnámra, a tornaruhámra, a tarisznyára, amibe tettük, meg a munkásruhámra, amiben lehet homokozni. Katicabogarat rajzolt a benticipőbe, a tornacipőbe, meg néhány ruhámba is. Csupa, de csupa katica volt minden. Mondtam is, hogy Te aztán jól összekaticáztad a holmimat! – mire akkorát nevettünk, hogy elterültünk a szőnyegen.

Kicsit még győzködtem, hogy én úgy is megismerem, ami az enyém, de olyan helyesek voltak a katicák. Szépen összekészítettük, és megbeszéltük, hogy holnaptól igaziból óvodás leszek, ebéd után mesél Anikó néni, kicsit alszok, s mire felébredek, addigra ott lesz értem. Tudom, hogy ott lesz értem, hiszen én vagyok a gyereke, és tudom, hogy nem felejtene ott engem. Mert még soha sehol nem felejtett ott, és mindig betartotta, amit ígért.

Reggel nagy szatyorral érkeztünk az óvodába. Anikó nénivel mindent a helyére raktunk, sok puszit adtam anyának, és én is azt mondtam neki, amit ő szokott, hogy jó legyen, és vigyázzon magára, és nagyon szeretem. Meg még azt, hogy siessen értem.

Bent már sok gyerek volt, akit nem ismertem. Hárman annyira sírtak, hogy nem hallottam a saját hangomat. Anikó néni megkért, hogy segíthetnénk neki az óvónősködésben egy kicsit, mert egyedül nem bírja megvigasztalni a sírós gyerekeket. Azért sírnak, mert még nem ismernek senkit. Hívjuk el őket játszani, beszélgessünk velük, hogy ne féljenek itt lenni. Tegnap reggel az egyikük már nem sírt, és az ajtóban várt engem. Még egy barátom van. Timi.

Azért anyu rettentően hiányzik, én is neki, és egész az esti meséig beszélgetünk, hogy mi történt velünk aznap. Apu egyik este türelmetlenül kérte a vacsorát. Anyu szólt, hogy mindjárt kész, hiszen mi is dolgozni voltunk, és nem értünk rá. Jót nevettünk, hogy már én is dolgozni járok! De tényleg, hiszen én terítettem meg az asztalt. Apu megölelt és azt mondta, nagyon büszke rám.

Viszont a Viki beteg lett és nem volt oviba, de holnap készítünk neki gyógyítós képeslapot Anikó nénivel, és elküldjük postán. Rajzolunk bele mindenféle virágot, vagy a kedvenc állatunkat, Anikó néni pedig leírja, mert ő tud szépen írni, hogy jobbulást kívánunk, és hogy hiányzik, nagyon várjuk vissza, és még azt az új mondókát is beleírja, amit legutoljára tanultunk. És aztán majd az anyukája meg elolvassa neki. Ettől Viki, aki a barátom, egykettőre meggyógyul.

Jó óvodásnak lenni. És tudjátok, még mi lenne jó? Az, ha minden gyerek így válna óvodássá.