KÓROK-HÁZA
Egy természetfilmeket sugárzó tv-csatornán láttam egy dél-amerikai sámánt, ahogy gyógyít. Bár már nem tudom szó szerint idézni, de valami ilyesmit mondott: a fehér ember nem képes meggyógyítani a fehér ember betegségeit, mert a fehér ember nem gyógyítja a lelket.
Teljes mértékben igaza van!
IV.
Eloldalogva
Lőjetek le, ha beteg leszek!
Ide lőjetek!
A szeretet? Miről beszélsz?
Hisz kiveszett!
Lám rögtön idióta,
undorító, nyomorék,
eltaposásra érdemes
féreg leszek.
Már rég nem egy közületek!
Hanem az, kit fészekből
kilökni szoktak,
vagy kikezdeni sebét,
kilőni, elaltatni lajstromoznak
s vájni a szemét,
amíg csak mozdul!
Vagy a hátába marnak orvul…
Hát lőjetek csak,
ha beteg leszek!
Ide lőjetek!
Kiszolgáltatottan,
kitaszítottként
is lehet élni,
persze, hogy lehet!
de minek?
Arctalan fehérköpenyesek…
számolhatatlan a fegyveretek.
Itt állok egyedül,
csupasz lábamnak a kő hideg.
Megvárattok,
hangotok rideg.
Csak egy beteganyag,
egy taj-szám vagyok
így mezítelenül.
Egy senki,
szervek egy piruló burokban,
itt a jéghideg kövön,
„a következő!” szóltok unottan.
Mint vadhajtás egy metszetlen tövön,
nevetséges a létem is.
Most már akár
lőhetnétek is…
V.
Óda magamhoz a proktológián
Mit is lehet az aranyérről írni?
Hacsak azt nem, hogy megtanulhatsz sírni
a WC-ben reggel, s a zuhany alatt,
vagy ülőfürdőt véve, hogy ellazíthasd magad.
Szidod az Uniót, a szabaddá tevőt,
miért is árul chilis baseball-ütőt?
A szögesdrótba öltözött gömbkaktusszal
alfeledben – e parázson ülni lehetetlen –
vajon mitől zeng fel ajkadon e gúnydal?
Aztán birkózol a kúppal,
a töltényalakúval,
miközben csak gyűlik-gyarapszik a jószág!
Ej! Elátkozott hiábavalóság!
Egy, meg egy, meg még egy,
de buta e fájdalmas képlet!
Nyugtázod, nem is volt olyan vészes,
ha aznap kevésbé volt véres.
A család toporog,
s mit évekig megszokott,
mostanában szinte sohasem kopog!
Neked fóbiád van már e helytől!
Undorodsz az ügyesebb kezedtől! Ugye?
Te! – két négyzetméter honfoglalója, Te!
Szeretteid egyre furcsábban néznek rád:
miért van, hogy nap-nap után
egyre többet vagy pőre?
Böfögve eszed a rostot,
tömöd-nyeled a magvakat,
a tükör előtt illetlen pózban nézed:
nő-e
már a farktollad tőle?
Csodálkozol, hol a sok folyadék,
amivel egész nap öntözted magad,
ha reggel mégis tompán-kövülten,
halkan koppan az anyag?!
Csicseregsz a szakrendelőben.
Míg sorodra, sorsodra vársz,
azon meditálsz,
miért ily keményen sík ez a pad?
Hát nincs itt egy asztalos,
ki vájna alkalmas lyukakat?
Hogy végre ráhelyezhesd
szerzett aranyad?
Azon is tűnődsz, tervezzél-e még?
Vagy-e kínból örökre elég!
Meddig bírod?
hogy attól függ a nap
– van-e humor? s mosoly is akad?
és vonz-e még a költészet zászlaja?
törik-e a lélek, a vétlen? –,
hogy reggel a WC-n,
sírtál-e vagy épp nem?
S milyen volt az „örök anyag” állaga?
Bár olykor még megérint az alkotás öröme.
A lenmag áldás, nincs hasprés, se dögönye!
Ám, ha erősebb lesz tőled a melankólia,
imádkozol, aggódva kérded:
ki segít előbb?
Egy kuruzsló, az Isten, egy táltos, vagy a néped?
Vagy a sokat rettegett proktológia?
Hej! Te önemésztő szájhős!
Te magvakon vegetáló
önjelölt ripacs!
Lám, hogy elpirultál!
Még öved alatt is, hogy kivirultál,
akár a pipacs!
Ugye félsz? Mert nem tudod mi vár?
Megkapod-e, ami itt – mint embernek – kijár?
Vagy szárnyadat szegék,
s kalitkába zárnak…
Egy meggyűrűzött, tollfosztott madárnak
hallatszik-e a hangja még?
VI.
Változó-kór
Veszélyeztetett korba léptem…
de azért jó tudni, hogy ezt is megértem.
Azt beszélik, hogy innen már rövidebb az út,
hogy kevesebb könny fut a szememből,
s fakó tincseim közt egyre több résen talál utat
a nap, a szemerkélő eső, a szél vagy a huzat.
A mosolyom is száraz lesz, s fénytelen.
Az ember ilyenkor humorral kénytelen,
másként feladja,
nem gondolva arra, hány napnyi csoda vár,
mert most majd meglátja,
mert most lassabban jár.
E bélyeg – klimax – vajon honnan ered?
igaz, a klíma naponta ikszer fordul veled,
hol didergés, hol fullasztó hőség, zsibbadás,
olykor jelentkező – tehát feledhető –
emlékezetzavar.
Változó-kór. Én vajh’ mivé változom?
ki voltam? voltam? s kivé leszek?
ha e változáson végül átesek?
Abban bízok, hogy mindvégig maradtam
szerényen és röghözragadtan, mint a…
…tükörbe nézek, s a jóreggelt helyett
kiszalad a számon: kezitcsókolom…
hisz ez a nap az én névnapom!
Megölel a homály, átjött az ablakon
s köszönt e párás hajnalon.
Abban bízok… hol is hagytam abba?
hogy Ő, ez a sötét, kapzsi gazda,
a szüretkor, meg az aratás során,
túl semmitmondónak, érdemtelennek,
s túl aprónak talál…
amikor kaszál.
VII.
Dáthás verzs (nazálisan)
A lustaság olyad, bint a dátha:
Az ebber dekifog, hogy bost akkor hátha,
de begtorpan és bár azt is bánja,
hogy deb baradt egészdap ágyba’.
Aztád fodtoskodó borc képet vágva
begokol: sebbire se volt időb bába!
Halobban áll a papírkosárban
a sok elrontott ’dagy költebény’,
keveredve és szerte szórva
száz, ezer takgyos papírzsebkendővel.
Deb én voltab dehogyis én!
Bázsra deb izs telik aztán.
E dagadó feszítő ’zsedifejben’
deb, deb az ész, abi így zakatol.
Füröszthetdél vajban, beg tejben,
találsz azt is a hűtőbed valahol.
Vagy hívhatdál egy papot,
aki deb csavaró, vörös óriás, csipogó,
hadeb kidugult, szelelő
lelohadt, kis fitos orról papol.
És ibádkozik érteb, de deb itten,
bert elkapdá ő is, dehogy védi Isten!
– csakis a bisebor.
Deb, deb hajolok le összeszedni
a zsepit két tüsszentés között.
Előbb teázob csöpögtetek,
bindent össze
igen, ide…
Talán holdap, akkor tád
jó leszek éd is
valabire.
Náthás vers (feliratosan)
A lustaság olyan, mint a nátha:
az ember nekifog, hogy most akkor hátha,
de megtorpan és már azt is bánja,
hogy nem maradt egész nap ágyba’.
Aztán fontoskodó morc képet vágva
megokol: semmire se volt időm máma!
Halomban áll a papírkosárban
a sok elrontott ’nagy költemény’,
keveredve és szerte szórva
száz, ezer taknyos papírzsebkendővel.
Nem én voltam, dehogyis én!
Másra nem is telik aztán.
E dagadó, feszítő ’zsenifejben’
nem, nem az ész, ami így zakatol.
Füröszthetnél vajban meg tejben,
találsz azt is a hűtőben valahol.
Vagy hívhatnál egy papot,
aki nem csavaró, vörös óriás, csipogó,
hanem kidugult, szelelő,
lelohadt, kis fitos orról papol.
És imádkozik értem, de nem itten,
mert elkapná ő is, dehogy védi Isten!
– csakis a misebor.
Nem, nem hajolok le összeszedni
a zsepit két tüsszentés között.
Előbb teázom, csöpögtetek,
mindent össze,
igen, ide…
Talán holnap, akkor tán
jó leszek én is
valamire.