Gyermekekről

 

Lassú méreg… – írta Varga Ibike cikke

Amikor elkezdtem beszélni, akkor a Gizi nagymamánál laktunk, a tetőben, szemben a ruhaszárító szobával. Amikor megtanultam egyedül is lemenni a lépcsőn, úgy, hogy közben kapaszkodtam a korlátnak felszögelt deszkába, összepakoltunk és a másik nagymamánál rendezkedtünk be, messze, ahol a hegyek elmúlnak, a nyári konyhában. Sok idegen arcot láttam, amikor a léckerítésen kikukucskáltam.

A postás néha megszólított, mi van kisöreg? Nincs, akivel játsszál? A nagyi sok butaságot beszélt, érthetetlen szavakat gügyögött, meg olyanokat, amit nem értettem. Beletelt néhány hónapba, rájöttem, hogy ennél a nagyinál elölről kell kezdeni mindent. Ezért elnémultam.

Három gyertya égett a tortán és esni is kezdett kint az eső, amikor egy napon anyu nélkül maradtam az óvodában. Sokat sírtam utána, de lassanként beletörődtem, hogy csak így lesz új overál, mert az anyu keresi a pénzt rá a dolgozóban. Az apu is járt régebben, de most megint egész nap otthon van és folyton ideges. Sokat kiabálnak, olyankor én kimegyek és beszélek a csirkékkel. Az oviban Janikával szoktam beszélni, de neki sokáig tart, amíg összemondja a hangokat, ezért inkább én kitalálom helyette. Arra a szülinapjára, amikor 4 gyertya ég a tortán, az anyukája hívott el hozzájuk, és az én anyum megígérte feltétlenül, de nem tudtam elmenni, mert a teherautó az összes bútorunkkal átkelt egy kisebb vízen, amit nagy fák vettek körül. Mi az apuval, meg az anyuval a Trabantban követtük. Amikor megálltunk és végre hányhattam egyet, akkor apu azt mondta ez város. A házak egymás tetejére voltak rakva, az anyu elmagyarázta, hogy egy nagy daruval pakolják föl így, olyannal, amit a Dezső papa vett karácsonyra nekem játékiból. Apu már másnap ment is a dolgozóba. Kellett néhány hét is, mire minden a helyére került, de az anyu ráért, mert most ő volt otthon. Én a Kis herceg óvodába jártam, ott annyi, de annyi gyerek volt, és olyan nagy volt a zűrzavar, hogy nem volt kedvem beszélgetni senkivel. Az óvónénivel se, aki igen érdekesen beszélt, és olyan szavakat is mondott, amit utána képekben megmutatott. És mindig az következett, hogy ez magyarul azt jelenti. Mi az a magyarul? Aztán karácsony előtt elment megszülni a babáját. Másik Marika néni jött helyette, ő majdnem úgy beszélt, ahogy anyu, és csak ritkán mondott érdekes szavakat. De őt nem szerettem nagyon. Ő is inkább a kislányokat fésülgette. Hozzánk csak úgy szólt: fiúk!

Az óvodai farsangi bál után apu azzal a jó hírrel állt elő, hogy több pénzt kap, csak egy messze dolgozóban, és ott anyu is találhat magának munkát és akkor, ha több pénzünk lesz, esetleg engem nem is kéne oviba adni, csak amikor már nagyon muszáj, mert a Juliska néni is a messziben lakik és vigyázhatna rám, kevesebb pénzért, mint az oviban. Aztán ha félretesszük azt a sok pénzt, le kell cserélni a Trabantot.

És megint felpakoltunk és én megint hánytam, de láttam a hatalmas folyót, még hajó is úszott rajta. Amikorra a fák virágozni kezdtek, megint egymásra pakolt házban laktunk, csak most akkora magason, hogy a lépcső fel se ért odáig, így sokat lifteztünk. És én megint sokat hánytam. Aztán megszoktam. Ősztől logopédushoz járunk, mert nem akarok beszélni. Otthon is mindig csend van, az apu se akar beszélni, amikor anya furcsán kérdezi, ő is mindig azt mondja, hogy most mit mondjak? Ez van.

A szomszédokkal nem beszélünk, mert egyszer anyu hallotta, hogy azt mondták a közértben rá, hogy jöttment. Néha a házmester néni becsönget, anyu kávét főz és beszélgetnek, de engem kizavarnak, hogy ezek női dolgok, menjek játszani. Néha telefonál a nagyi. Más nem szokott. Anyu beszélget vele, ő szokta mondani, hogy nem, aha, nem tudom anyuka, ő is jól van, nem, most nem volt beteg, átadom neki. Ennyi.

Apu néha hazahoz egy bácsit, sok sört isznak, nézik a meccset, én nem értem, próbálok kérdezni, de apu azt mondja Te még gyerek vagy, eredj játszani, majd ha vége lesz, elmesélem. Akkora mindig alszom.

Egyik este apu nagyon csúnyán beszélt és anyura támaszkodott. Én csak annyit értettem, hogy összepakolt a gyár.

Fogtam a hátizsákomat és elkezdtem belerakni a Legót meg a darut, meg az overált.

 

Most megint Gizi mamánál vagyunk, anyu és apu elment egy bácsival egy erdőbe, levagdosni az ágakat, hogy sok alma legyen. Ez a gyerek még mindig csak mutogat? – kérdezte egy este Gizi mama anyától a telefonba. Talán, ha lenne egy testvére, vagy barátai, de itt csak öregek laknak, mint én is. Nincs már nekünk türelmünk hozzá.

– Nem a múltkor már beszélt egy keveset! – válaszolt anya. Testvér?, hisz neki is alig telik… Ősszel iskolába megy, majd ott meg tanul beszélni! – tette még hozzá. – Melyikbe? – kérdezte mama. – Jelentkeztünk egy pár helyre állásba, majd ahová felvesznek, oda! – mondta anya.

 

A legnagyobb merénylet, amit egy állam a saját népe ellen elkövethet az, ha nem hagyja, hogy gyökeret verjen, ha nem lel otthonra a hazában. Az ízes nyírségi pestiesen tanul, a palóc beszúr egy két ö-t. De idegenben csak annyit beszélnek, ami a mindennapi élethez feltétlenül szükséges. Ez a folyamat az édesanyanyelvünk számára lassan ölő méreg. A nem beszélt nyelv, halott nyelv. Őrködjünk szent nyelvünk fölött. Házunk, ruhánk, pénzünk odaveszhet, ez az egy, amit biztosan örökül hagyhatunk.

Beszélgessünk!

 

Dackorszak – írta Varga Ibike cikke

Na, még egy kicsit! Így, ez az! Felálltam, most szépen elengedem az asztalt… Hurrá! Járok! – vagy mi. Tudom már rakni ezt a két izét, ami a pelenka alatt van! És amit Te anya, csak lábnak hívsz. Korábban ott a ketrecben, vagy a fürdés után sokszor ismerkedtem vele, mert szopni majdnem olyan fincsi volt, mint a kezemen az ujjaimat. De akkor Te ráhúztál egy kemény rosszízű valamit. Bár, azért abban is lehetett örömöt találni, mert, ha ki tudtam oldani a madzagot, akkor sokáig lehetett rágódni rajta.

A nagyi rendes, megszabadított tőle, hagyta, hogy a lábamat a számba vegyem, és ilyenkor mindig a fülembe súgta, rágjad csak kispofám, a nagyi heti 5 lepedőt fizet azért, hogy újratanulja a jógatanfolyamon.

Járok! Tipegek – azt mondod, és látom rajtad, örülsz, dicsérsz, ügyes vagyok, juhé! – majd akkor mit szólsz, ha mindjárt elérem azt a fekete izét a kanapén, amivel a képeket váltogatod a dobozban. Már meg is van! Rád nézek, a tekintetem csupa dicsőség, az igyekezettől nyálcsorgós számat széles mosolyra húzom, na, jöhetne már az a dicséret!

De Te, összeráncolt szemöldökkel máris a nyakamba zúdítod a szabályt. „Nem!”– vált a hangod, valami ijedt, rideg szigorra. Miért? Nézek rád, de nem válaszolsz, csak kikapod a kezemből, visszaraksz a ketrecbe, és újra azt mondod: nem! Gyorsan fejlődsz, ez sokkal értelmesebb volt, mint az ugyulibugyuli, meg a tutú.

Aztán odacsődíted a családot és vadul pakoltok. Föl, mindent föl, egyre magasabbra. Próbálok kérdezni, hogy az mi, amit most a legfelső polcra tettél? Még nem volt időm meg se kóstolni! Hát hogy a csudába fogok így bármit is felfedezni? Senki nem mond semmit nekem, de egymással bezzeg vitatkoztok! Hát nem értitek, amit gondolok? Pedig, amíg még hasra se tudtam fordulni, a gondolataimat is lestétek! Mi történt? Megsüketültetek?

Tegnap is, amikor azt a kis piros guruló bigyót felkaptam és a számba vittem, hogy vajon milyen íze van, azt mondtad, fújj, és hogy kakás. De akkor a nagyi miért eheti?

Pár hónapja még pocipuszit adtál, amikor két kezemmel teszteltem a hajhagymáid egészségét, de ma ugyanezért a kezemre csaptál, és azt mondtad, ne bántsalak. Mi történt? Mi változott? Hát már nem szeretsz?

Szülinapomra elhalmoztál mindenféle színes, csörgős finomsággal, amitől másnap még a szomszédba is érezték a pelenkám szagát, de amikor az üzletben, a direkt az én szemmagasságomba kirakott színes csomagot kibontottam és megkóstoltam, mi van benne, akkor ott, mindenki előtt kiabáltál velem, hogy ezt most mind ki kell fizetni, és szégyent hoztam rád, és hogy soha többé nem hozol magaddal.

Most mit csináljak? Menjek világgá? Egyébként kérdeztél egyszer is, van-e kedvem hagyni, hogy abba a sok ruhába betuszkolj, és a kipufogógázban fuldokolva lófráljak veled a városban? Soha nem kérded meg jó-e nekem órákat ülni a babakocsiban, amíg Te sorban állsz a piacon, a postán, a zöldségesnél, a hentesnél…?

A múltkor is odajött egy nagy szőrös lihegő izé, ami a kezein is járt, és kérés nélkül elvette a legfinomabb kiflivéget a kezemből, aztán adott a számra egy nagyon büdös puszit, mire elkezdtem sírni, a lihegő valami elszaladt, Te csak azt mondtad, ne hisztizzek, mindjárt végzünk. Dehogy végzünk! – még jó sokat ülsz a fodrásznál, vagy pletykálsz a padon, a belső udvarban. És este azt mondod apának, hogy egész nap velem voltál!

Hát azt hiszed könnyű nekem? Én nem értem mi folyik itt, hiszen nem is olyan rég még az egész család rohant, ha véletlenül elszusszantottam magam, főleg, ha még sírtam is, mert visszajött a torkomra a kaja. Mellesleg megjegyzem, hogy volt időszak, amikor nem bántam volna, ha az egész visszajön. Tudod, amikor a címkés üvegből etettél, s mielőtt lapátolni kezdted a számba, megkóstoltad, és utána sokszor öblögettél, meg köpdöstél a mosogatóba, ami nem szép dolog! De azért nekem meg kellett enni, ugye? – szóval egykor éltem, mint a király, s ti voltatok az alattvalóim. Mindent szabad volt, például nevettél, ha lepisiltelek, és apa rögtön rohant a kameráért, hogy megörökítse ezt a szép pillanatot.

Mi változott most meg? Csak azért, mert már két lábon állok a földön, és el tudok menni egész a boltig veled gyalog, hálából a nyakamba zúdítod az összes felnőtt szabályt? Hát mi vagyok én? Lexikon? És ha megkérdem miért, akkor az a válasz, hogy „csak”, vagy hogy „mert nem és kész”.

 

Na, itt álljunk meg mostan! Eltűrtem, hogy akkor kell a bilire ülni, ha Te mondod, hogy akkor egyek, amikor szerinted éhes vagyok és azt, ami szerinted ízlik és egészséges, és azzal játsszak, amit épp a kezembe adsz. Sokszor csak nézhettem a rács mögül a szobám falára, meg a fejem fölé aggatott kütyüket, amiket néha megmozgattál, hátha érdekel.

Rács. Döntsd már el végre, kit véd meg? Engem, vagy a Te világodat, tőlem. Nekem ma a nagyihoz akaródzott mennem. Már tegnap beraktam neki két jóízű kekszet a macis hátizsákba. Egész éjjel készültem rá. De Te most is az ellenkező irányba rángatsz. Hé, álljunk már meg, meg kellene ezt beszélni! Nem állsz meg? Hát jó, akkor én most leülök ide a járdára, jó hangosan segítségért kiabálok, valaki majd csak elvisz arra, amerre én akarok.

Ne cibálj már anyu, vigyázz, én le akarok menni az öledből és meg foglak rúgni is, pedig nem akarom. Látod? Lent is vagyok. Ez a hely itt pont jó lesz középen. Jó sok felnőtt jár erre. De, anyu! Te most hová mész? Mért hagysz itt? Gyere már vissza! Ne izélj már, egy kicsit kiadom magamból ezt az idegességet, aztán mehetünk. Persze sokkal könnyebb lenne, ha értenéd, amit beszélek, de olyan buta vagy még. Nem baj, menj csak! Hátha valaki más megérti, és leül ide mellém. Mindenkinek rossz a füle? Hiába ordítok egyre hangosabban? – csak néznek, mint valami szörnyűségre itt a járdán, és mennek tovább. Senkit se érdekel az én problémám? Senki se szalad ide az én sírásomra? Mi lett veletek felnőttek?

Hát így is jó, akkor most már hiába is kérdeznétek, úgyse nem mondom el. Anyu! Visszajönnél? Próbáljuk meg még-egyszer megbeszélni! Én szeretlek, és most elbizonytalanodtam, hogy Te is ugyanúgy szeretsz-e még, mint régen. De tudom, hogy úgyis visszajössz!

 

Mert visszajössz értem, ugye?

 

Nem én beszélek… – írta Varga Ibike cikke

Zsuzsika és Lalika ugyanazon a napon kerültek óvodába. Az ajtóban egy mosolygós, de kissé ideges néni fogadta őket. Mondta a nevét is, de akkora hangzavar volt, hogy nem értették tisztán. Leginkább az anyukához beszélt, elvette tőle a pizsamát, a tornaruhás zsákot, a tisztaság csomagot, a fogkefét, a kis poharat és az ágyneműt. Odavezette Zsuzsikát az egyik fogashoz, rámutatott egy szilvára és azt mondta, ezután ez lesz a neved. Aztán Lalikának akasztotta fel a kabátját egy létra képe alá. Már ő se Lalika? Aztán az anyukának mondta a fehér köpenyes, hogy minden óvodai ruhába varrja azokat bele. Még néhány mondatot beszélgettek, aztán az anya menni készült.

A két gyerek fehérre gémberedett kézzel markolta az anya ruháját. Még fel sem fogták, hogy nem a kórházba jöttek, a fehér köpenyes néni nem is orvos, hogy odabent sok gyerek érdekes játékokkal játszik, néhány sírdogál és kicsi székek, meg asztalok vannak, nem olyanok, mint otthon, amikor hirtelen rádöbbentek: anya itt fog hagyni! Zsuzsika belebújt az anyja ruháinak redői közé, Lalika halkan szipogni kezdett.

– Nagyon szégyenlősek! – mondta az anya. Erre a fehér ruhás néni beszaladt a gyerekek közé és kivett a szekrényből egy mókust. Látták, amint beledugja a kezét. Most újra visszajött, leguggolt, vékony hangon kérdezte a nevüket, s hívta őket a többi gyerek közé játszani. Amikor a szobában néhány gyerek észrevette, hogy a fehér ruhás néni mit csinál, ők is kivettek a szekrényből mindenféle állatot, felhúzták a kezükre, és elváltoztatott hangon szólongatni kezdték a két új jövevényt. Egy-két gyerek abbahagyta a sírást és őket figyelte.

Zsuzsika is kikukucskált az anya ruhái közül, Lalika kinyitotta a száját, mint, aki mondani akar valamit, de aztán meggondolta magát.

A fehér ruhás néni erre levett a mellette álló gyerekek kezéről egy békát és egy medvét, és ráhúzta Zsuzsika és Lalika kezére. Akiknek a kezéről levette a fehérruhás néni az állatot, azok gyorsan elhallgattak és beszaladtak a szobába, ahol leültek egy kicsi székre, a kicsi asztal mellé, és megbántott szemekkel néztek Zsuzsikára és Lalikára.

Aztán a fehér ruhás néni, ott előttük guggolva, újra megkérdezte a nevüket. Zsuzsika azt mondta, hogy őt békának hívják, de a képen szilva. Lalika bátortalanul azt válaszolta, hogy ő egy kék nadrágos medve, de a fényképén, ott, ahová a kabátját akasztották, létrának látszik.

 

Zsuzsika egészségügyi szakközépiskolába jár, Angeee-nak hívják, az interneten ismerkedett össze ZoliQúúúl-lal. Ma van a második randijuk.

Ülnek a ligeti padon, Zsuzsika az egyik végén, kezében mobil telefon és vadul pötyög, háttal a fiúnak. ZoliQúúúl ül a pad támláján, a másik végén, kérődzik és ő is pötyög.

Egymással „beszélgetnek”:

- Megcsókol6nálak? – kérdi sms-ben a fiú.

- Ha van bát–ságod:)  – válaszol Zsuzsika.

- :-* pötyögi ZoliQúúúl.

 

Ez csak az én rémálmom volt, de így is kezdődhetett.

 

A jó játék

 

„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!”

                     /József Attila: Levegőt/

 

Ha azt hinné valaki, hogy csak azért választottam ezt az idézetet, mert szerepel benne a játszani kifejezés, akkor az téved.

Egyrészt tisztelgés József Attila előtt, aki talán a legtöbbször írja le a játék szavunkat verseiben, másrészt az a párhuzam, amit a játék és a szabadság között most én próbálok felvázolni.

Milyen a jó játék?

A jó játék elsősorban szabaddá tesz.

Felszabadítja a gátlást, oldja a szorongást, csillapítja a haragot, erősíti a jellemet, gyarapítja a szókincset, megmozgatja a fantáziát, tartós figyelemre késztet, mely által önfegyelemre, türelemre nevel. Új ötletek kiagyalására serkent, megelevenít élettelen dolgokat, új tulajdonságokkal ruház fel játéktársakat, eszközöket egyaránt.

Szabaddá tesz, mert beleolvadva az önfeledt játék szabad, de mégis önszabályozó kereteibe, új szerepben, vagy szereplőként, hangot, vagy személyiséget kölcsönözve akár egy tárgynak is, végre önmagunk lehetünk!

Mit jelent egy jó játék egészen pici kortól?

Eleinte ritmust, a ringatás, a szopás ritmusát, sokszor ismételt hangot, vagy mozdulatsort. A szakemberek ezt gyakorlójátéknak hívják. A pár hónapos csecsemő kidobálja a kiságyból a mellétett játékot, és szabályt alkot hozzá, azt, hogy adjuk vissza, azért, hogy ő megint kidobhassa. És ezzel jó időre, ott tudhat minket maga mellett. Ütemesen püföli a csörgőt, ütögeti a kiságyat a cumisüveggel, ringatja magát, mielőtt elalszik. Ilyen ismétlődő játék a nagyobbacskáknak, az oda-vissza szaladozás a lakásban, olykor körbe-körbe, amíg el nem szédül, vagy ugrálni a jó puha ágyon. Később már eszközzel, pl. egy dömperrel száguld, belepakol mindenfélét, másik helyen kiborítja, és ezt ismételgeti. Billeg a székkel, vagy órákig hintázik, hintalovon, hintán. Csak annyira korlátozzuk ebben, hogy ne essen baja. Figyeljünk oda a jelzésekre, elfogadja-e, hogy ezt a játékot a nagyobb testvér, vagy mi felnőttek tartalmasabbá, „értelmesebbé” tegyük, persze fokozatosan.

Csak megemlítem itt, hogy az óvodapedagógusok, gyermekpszichológusok nagy segítségére lehetnek a szülőnek abban, hogy hány éves kortól milyen játékokra van szüksége a gyermeknek. Fontos, hogy mindig az életkori sajátosságainak megfelelő játékokat vásároljuk. A csomagoláson fel kell lennie tüntetve, hogy hány éves kortól ajánlják, és hogy milyen anyagot tartalmaz. Csak jó minőségű játékot érdemes venni. Három éves kor alatt ne vásároljunk olyanokat, amit lenyelhet, mert apró, vagy törik, éles, festett. Hiszen a megtapasztalás a kóstolással kezdődik a kisgyermekeknél, azaz, mindent a szájukba vesznek. Törekedjünk lehetőleg természetes alapanyagú játékeszközöket vásárolni.

Milyen játékokat vegyünk? Egy távirányítós autó jó dolog, de ennyi. A hathónapos kislányom nemigen tudott vele mit kezdeni, amikor megkapta. De az apja, aki megvásárolta, hihetetlenül jót játszott vele, és a lányom mosolyogva nézte. Egy ilyen autót nem lehet tovább fejleszteni, mást építeni belőle, s ha szétszedi a gyerek, hogy megnézze, mégis mitől megy, és autószerelőst játszana esetleg egy fakockával „javítva” a kerekét, már nem lehet újból működőképessé tenni. A villanyvasút is szép játék, de ha összeraktuk, csak nézni szabad, ahogy rójja a köröket. Értelme akkor lesz, ha szállíthat valamit, ha építhet mellé a gyerek hegyet, települést, folyót, hidat stb. – azaz eljátszhatja a valóságot kicsiben. Ha mindenképp ragaszkodunk hozzá, és persze telik is rá, hogy megvegyük, akkor olyan változatát, amely terepasztallá fejleszthető.

Fejleszthető! És a hangsúly ezen van. A felszabadított gyermeki fantáziának nem szabhatunk korlátot. Az a jó játék, amihez lehet hozzátenni valamit, amiből mást is lehet építeni, amiről mesélni lehet, aminek hangot kölcsönözhet a gyermek. Ami feladatot ad, gondolkodásra, logikára, problémamegoldásra serkent, s teszi mindezt úgy, hogy közben a beszédkészséget, a kézügyességet, a fantáziát, személyiséget fejleszt és végső soron az emberi közösségbe való beilleszkedést is elősegíti. A jó játékot nem szívesen hagyja abba a kicsi, hiába kész a vacsora, ő még időt kér: csak ezt még beépítem ide, jó?

Ám a legjobb játékok azok, amiket együtt készítünk, vagy amivel együtt játszhat a család. Ami során lehet veszíteni, lehet nyerni, lehet együtt nevetni, mindenkinek van feladata, szerepe, és a végén ott a közös kívánság: holnap megint!

A gyermekek játéka nevel. Minket, felnőtteket hivatott jobbá tenni.

A gyermek a játszás során is tükröt tart elénk. Hiszen otthon eljátssza az óvodát, az iskolát, ami során világosan értésünkre adja, ha mi felnőttek elrontottunk valamit. Az óvodában a szerepjátékok, vagy a bábozás közben eljátssza a családi életünket. Tetszik, vagy nem tetszik, ez így van, amiből viszont egy jó pedagógus, családlátogatás nélkül is világos képet kap a gyerek családban elfoglalt helyéről, az apa, az anya szerepéről, a család fegyelmezési módszereiről, életviteléről, vásárlási szokásainkról, az alá-, fölérendeltségi viszonyokról, a szomszédokkal kialakult kapcsolatról, a félelmeiről, a szorongásairól, vagy arról, hogyan bánunk az állatainkkal, stb, stb.

Amit szavakkal még nem tud, vagy már nem mer kifejezni a gyermekünk, azt elénk vetíti játékával. Igazságosan és roppant bölcsen, még azt is megkockáztatnám, hogy tapintatosan. Vegyük észre jelzéseiket, és eszünkbe se jusson megbüntetni őket a mi hibáinkért.

Változtassunk.

…

"- Nem akarok Zolikával játszani többet a babaszobában. Azért mert ő mindig kocsmásat játszik. Ez nem jó játék. Ha hazajön, ráesik a babakocsira, kiabál, és aztán a fakanállal mindig elver. A múltkor meg úgy szorította a nyakamat, hogy nem kaptam levegőt és a Piri néninek kellett őt leszedni rólam. Na jól meg is szidta, és a gondolkozós padon ült ebédig.

Uzsonna után jött Zolikáért az anyukája, nem értettem, miért van ebben a sötét, esős időben napszemüveg rajta. Odamentem kibékülni Zolikához és hallottam, ahogy a Piri néni, kérdezi mi történt az anyukája szemével. Azt felelte, hogy véletlenül a szekrénybe verte. Piri néni még azt is kérdezte, hogy sokszor veri-e meg a férje így. Mire a Zolika anyukája hangosan azt mondta, hogy honnan vesz ilyen hülyeséget, és különben is semmi köze se nincsen hozzá.

Zolika ma nem jött óvodába. A Piri néni azt mondta, másik óvodába fog járni. Nem értem…"

 

 

A jó mese = Mééégegyszeeer!

„Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél…”

                       /József A: Thomas Mann üdvözlése/

Hozzávalók:

Végy egy újszülöttet, nem is, inkább egy magzatot, aki a hasadban kucorogva, megnyugtató, kellemes hangodat hallgatja. Dúdolj neki egy egyszerű gyermekdalt, s esténként, ha nem akarod, hogy a hólyagodat rugdosva, virrasztassa át veled a fél éjszakát, frissítsd fel az emlékeidet, vagy vegyél egy 2-3 éveseknek való mondókás könyvet és sokszor, tagoltan, megnyugtató hangon mondogass neki egy altatós mondókát. Napközben mialatt az otthoni teendőket végzed, kényeztesd dúdolással. Az se baj, ha nincs jó hangod, és ha mindenki hülyének néz. S ha már a kis lurkó megszületett, akkor csak így tovább. Megszokja a hangodat, igényt ébresztesz a mesére, ez a későbbiekben nagyon jól jön. Mert mit tesz a mese?

 

A jól kiválasztott mese megnyugtat, fantáziát fejleszt, szókincset bővít, kialakítja a mese tudatot, megismerteti a gyermekkel a szocializáció alapvető szabályait, azaz megtanítja a kapcsolatteremtésre, de ami a legfontosabb: állandó, biztonságot adó, meghitt, beszélgetős kapcsolatot teremt szülő és gyermeke között. Úgy 2-2 és fél éves koráig, nem is annyira a mese tartalma, mint inkább anya szeretetteljes hangja, és az anyanyelv ritmusa az, amire a picinek szüksége van. A ringatás közben elmondott mondókák, gyermekversek, eldúdolt, elénekelt gyerekdalok hihetetlen erővel bírnak. Csakúgy, mint az esti mesék. Ne feledjük a ritmust! Fontos, hogy ezek a nyugodt alváshoz szükséges délutáni, és esti mesélések, közel ugyanabban az időben történjenek. Pici korban a kedves, rövid, kivétel nélkül boldog befejezésű, kevés szereplős, állatokról, vagy játékokról szóló meséket javaslom. Mert nekünk felnőtteknek már nem, de a kisgyermekeknek természetes, hogy az állatok, kisautók, de még a tárgyak is, emberi nyelven szólalnak meg.

3-4 éves kora körül már választhatunk tündéres, manós meséket is, vagy olyanokat, amelyeknek kisgyermekek a főszereplői.

Sem anyaként, sem óvónőként nem meséltem soha a Piroska és a farkast.

Igaz ugyan, hogy abban is jelen van a legfontosabb meseelem, hogy a jó mindig győzedelmeskedik a gonosz felett, de tegye ezt ember-, és állatbarátabb módon.

 

Még mindig nem eléggé közkedvelt a magyar népmesék színes és gazdag gyűjteménye. Édesanyanyelvünkön. S azt hiszem, nem árulok el titkot, ha megjegyzem itt, hogy a magyar nép igaz történelmét, eredetét, legendáját, hagyományait, gyógyító és egyéb csodás képességeit a népi mondókákból, a gyermekdalokból és a magyar népmesékből lehet, és kell megtanulnunk.

A külföldi mesék közül, a Micimackót és a Kisherceget szerettem én és a gyerekek is a legjobban. Folytatásos meseként olvastam nekik 4-5 éves koruktól. De nem elalvás előtt! A folytatásos mesék fejlesztik a gyermek fantáziáját, emlékezetét, s igényüket, hogy nagyobb korukban is rendszeresen olvassanak majd. De ugyanezen ok miatt, elalvás előtt nem tesznek jót, hiszen a gyerek kíváncsi a történet, a szereplők sorsának alakulására, és ha épp egy kaland közepén hagynánk abba, akkor hajlamos a külvilágtól felszedett rémtörténetté alakítani azt. S máris hiábavaló kívánsággá válik a „Szép álmokat kicsim!” elköszönésünk.

Ne hagyjuk a gyermeket a TV előtt egyedül mesét nézni, csak akkor, ha mi már láttuk, és tudjuk, hogy miről szól. Soha nem pótolja az élőszóban elmondott mesét, anya hangját, a meghitt együttlétet. S később az olvasás élményét sem. Semmiképpen sem ajánlanám a villódzó képhatásokkal, durva beszéddel, erőszakkal teli, divatos rajzfilmeket, a mesélés helyett. Egyrészt a küzdelmen kívül, igazán semmiről sem szólnak, a színes, gyors ütemben kavargó képek, szinte odaláncolják a TV elé a gyermekeket. Észrevétlenül épül be beszédükbe, magatartásukba az erőszak. Boldog gyermekeknek szelíd mese jár. Olyan, amely jellemet formál. Olyan, amely a szeretetről, találékonyságról, igaz barátságokról, a családi összetartozásról, gondoskodásról, egymás segítéséről, az idősek megbecsüléséről stb. szól.

Egy jól kiválasztott mese közben a gyermek is megnyílik, elmondja, ami egész nap foglalkoztatta, ha valami rossz történt vele, a bölcsiben, az oviban, vagy a játszótéren. Ő is mesél nekünk! Ilyenkor feltétlenül őt hallgassuk meg előbb, megbeszélve orvosolhatjuk a gondot, s javíthatunk önmagunkon is. Mert a gyermek tükröt tart elénk, és mindig igaza van!

Jó játék, de főként a szoros szülő-gyermek kapcsolat kialakításának egyik eszköze, együtt kitalálni egy mesét. Például, ha elromlott, vagy eltört egy becses játék, egy bögre, „emlékezzünk” róla egy kitalált, kedves történettel. Leírjuk, napközben együtt készítünk (rajzolunk, festünk) hozzá képeket. Büszke lesz rá a kicsi, mint saját, közös alkotásra. Vihesse el az óvodába megmutatni azt. Ne szégyellje a szülő, ha nem úgy sikerült a rajz, a szöveg, mint egy tökéletes képeskönyv, legyen büszke rá ő is! Egy jó pedagógus, érteni fogja, és semmiképp sem nevetné ki. A gyerekek pedig úgy bánnak vele, mint egy kinccsel. Ezt biztosan tudom. Én még bábokat is varrtam a gyermekeimmel közösen a kitalált mesénkhez. Jó egy hónapig volt közös téma, közös elfoglaltság délutánonként, ha rossz volt az idő. Még vagy két évig elő-elő vették és újramondták, színesítették a történetet. Együtt! És ez volt a lényeg. Ugyanezt tettem az óvodásaimmal is.

A jól kiválasztott mese nyugodt álmot, probléma-megoldást, a szorongás oldását, a félelem, a bánat elűzését hivatott szolgálni, igazságot oszt. De megtanít bánatot, vagy szomorúságot érezni és feldolgozni, például akkor, amikor családi tragédia történik. Vannak, kifejezetten beteg gyermekeknek szóló gyógyító mesék is, hiszen a mese, a dal lélekgyógyító hatását már őseink is ismerték. Ereje akkor mutatkozik meg igazán, ha szülő, gyermek együtt éli át. Minden szülő azt szeretné, hogy gyermeke kiegyensúlyozott, nyitott, vidám, őszinte, ember-, és természetszerető, tiszta lelkű, egészséges felnőtté cseperedjen.

 

Mikor jó egy mese? A gyermek a legjobb kritikus. Ha boldoggá tette, ha megnyugtatta, akkor a végén felkiált: Mééégegyszeeer!

Meséljünk, verseljünk, énekeljünk vele minden nap, amíg csak igényli, s ha egyszer nem elég, hát mégegyszer, meg mégegyszer!

Jobbak leszünk általa mindannyian.

 

 Az ujjszopás és a cumizás

Amikor az ultrahang-felvételen jól látszik, hogy az alig pár hónapos magzat az anya méhében élvezettel szopja a hüvelyk, vagy a középső és a gyűrűs ujját, akkor nekem elhihetik, hogy az ujjszopás egyidős az ujjak kialakulásával.

Ahány gyerek, annyi szokás. Csak az illem kedvéért nem írtam szopást ide. Bátran állíthatom, hogy ez az első önálló döntéshozataluk, mármint, hogy melyik ujjukat szopják. A cumi a szülő döntése.

Mi viszi a gyerek a kezét a szájába? Újszülött korban, és úgy kétéves koráig a szopóreflex. Később az anyahiány, még később a sérelmek, betegség, bűntudat, az önmagával való vigasztalódás.

Miért tesz cumit a szülő a gyerek szájába? Vigasztalásnak; ha valamiért sír; megelőzendő az ujjszopást; fogszabályzós cumit, a cumi ártalmainak kiküszöbölésére; mert a keze piszkos is lehet a gyereknek; mert az ujjszopástól ellaposodik az ujja.

A cumizás következményei lehetnek az elülső fogak deformitásai, különböző fertőzések, pöszeség, fogszuvasodás. Az ujjszopás következményei súlyosabbak: előreálló fogak, deformálódott állcsont és állkapocs, nyitott-, és keresztharapás. Egy helyen még olyasmit is olvastam, hogy kancsalságot okoz.

A fogak és az állkapocs deformitásait fogszabályzó készülékkel lehet korrigálni.

Szintén a szakemberek szerint, jó, ha a cumizást 2 éves korára abba hagyja a gyerek, s ha magától nem sikerül, vannak erre különböző készítmények, amivel esetleg keserűvé lehet varázsolni a cumizásra használt ujjat, vagy magát a cumit. Azt is mondják, hogy a cumizásról könnyebben lemond, mert az nincs mindig kéznél, míg az ujja ugye értelem-szerűen.

 

- Ágika három cumival járt óvodába. Egy a napközbeni játékhoz kellett, egy az elalváshoz, egy meg a nyakába kötve lógott, szükség esetére. Délután, amikor felébredt, játszott még egy kicsit, s amikor anya érte jött, az egész óvoda Ágika cumijait kereste, mert otthon is azokhoz ragaszkodott. Beszélgetni nem szokott Ágika, hiszen el volt foglalva a cumijaival. Ha néha megszólalt, akkor a fogával összeszorította a cumit, hogy ki ne essen a szájából, és a kicsi résen, ami a cumi mellett még maradt, nyállal kevert szótöredékek törtek elő Ágika pici szájából. Olykor az egész közlési szándék egy nagy buborék volt csupán. A többi gyerek nem értette meg, ezért kikapták a cumit Ágika  szájából, hogy mondaná anélkül, amit szeretne, de erre Ágika égtelen bömbölésbe kezdett. Hiszen elvették azt a valamit, ami nem csúfolja, nem kiabál vele, nem alázza meg, ami figyel rá, amivel játszani lehet, és ami vigasztalásként már-már elringat, ha kellő ritmussal szopja az ember.

Az óvoda ajtón kilépve, anya nyakon vágta Ágikát, hogy miért nem vigyáz jobban a cumijaira, elege van már az örökös cumikeresésből, csak érjenek haza, kap még a vesszővel is, és esküszik, hogy az egész cumigyűjteményt kidobja a szemétbe.

Ágika a biztonság kedvéért a hüvelykujját is begyömöszölte a cumi mellé, a sírásra görbülő szájába. -

 

A szarkazmust félretéve, maradjunk annyiban, hogy ha már a gyerek szopik, akkor, amíg csak lehet, anyatejet szopjon, az egyéb folyadékot igya pohárból. Ha mégis vigaszra van szüksége, akkor hadd bújhasson oda anyához, aki megvigasztalja, beszélget vele, megoldja a gondjait, szereti, és elringatja. Mesebeszéd, hogy elkényeztetjük a picit, és hadd sírjon, nem kell mindenért felkapni. Sír, mert közölni akar valamit. Lehet, épp csak annyit, hogy hiányzunk neki. Pedig ez nagyon fontos közléssé válik akkor, amikor felnőtté válva, két hétig fel se hív!

 

Elmondok valamit. Az első gyermekem születésekor vagy öt cumit kaptunk ajándékba. Az alatt az idő alatt, amíg a segédkönyvek és a gyermektelen védőnő tanácsaira hallgatva pontos időbeosztás szerinti alvásra akartam szoktatni a gyermekemet, mindegyik cumit kipróbáltuk. Öklendezett tőlük, kiköpte. Ha kivettem a kiságyból, beszélgettem vele, dúdoltam neki, vagy ringattam azonnal megnyugodott és aludt, mint a tej.

A második gyermekemmel is veszélyeztetett terhes voltam, az újbóli toxikózis miatt, szorongással, félelemmel telt a terhességem utolsó harmada. A szájában volt a hüvelykujja, amikor világrajövetele után az orvos a szívemre fektette.  Majdnem 7 éves volt, amikorra leszokott. Jótanácsokat persze mindig kaptam, hogy mi mindent kenhetnék a gyerek ujjára a leszokás elősegítése végett. Sőt, olyan is akadt, aki kesztyűt javasolt, vagy kézlekötést éjszakára. Nem hallgattam rájuk. Ha önmagához fordul vigaszért a gyerek, akkor az ne legyen sokkoló élmény, ne higgye később saját magáról, hogy az ő íze keserű, csípős, szappanos, gyógyszeres, ecetes, netán kakás. Igen, deformálódtak a fogai, az állcsontja is, de mire középiskolába került a fogszabályzó készülék gyönyörűen korrigálta azt.

A harmadik gyermekem nem az ujját szopta. Ő a cumisüveget részesítette előnyben. Ha álmos volt, „minókát” kért bele, és üresen is tovább szopva a cumisüveget, úgy aludt el. Másfél évesen kórházba került, ahol valóban szüksége volt vigasztalásra, mert nem lehettem vele. Hiába tanult meg egész piciként fogat mosni, az elülső tejfogai tönkrementek. Hiába szokott le a cumiról három éves kora előtt, mégis fogszabályzásra szorult.

 

Az gyermek kommunikál a világgal. Sír, ha bántja valami, örömében nevet, és igen, szopja az ujját, ha magányos, ha nincs kihez fordulnia vigaszért. Ha odafigyelünk rá, és arra, amit közölni akar, ha sokat beszélgetünk vele, ha egyenrangú társként élheti köztünk mindennapjait, ha biztonságban érzi magát, - s elnézést, ha ismétlem magam-, ha feltétlen szeretet veszi körül, kiegyensúlyozott, azaz a lelke rendben van, nos, - akkor is fog cumizni! Ám, mielőtt kimondja: „Anya, szeretlek”, kiveszi a szájából az ujját, vagy a cumit, hogy érthető legyen az, amit közölni akar. S ha mi odafigyelünk rá, akkor ő is meghallgat, amikor megbeszéljük vele, miért lenne jobb, ha leszokna a cumizásról.

 

- Ma olyan rossz napom volt. A főnök kiabált velem, pedig nem tettem semmi rosszat. A buszon összetaposták a lábamat, apád megint elfelejtette levinni a szemetet, és még vacsorát is kell főznöm. Úgy ki vagyok kicsim, vigasztalj már meg!

- Kéred a cumimat?- nyújtotta oda Pistike édesanyjának a szájából kikapott kincsét.

- Inkább adj egy puszit és bújj ide hozzám. Tudod a nagyoknak már nem illik cumizni.

- Én nagy vagyok már? - kérdezte a kicsi.

- Nagyon nagy, hisz már nem bírlak ölben elvinni az óvodába.

Reggel anya az ajtóból visszaszaladt a cumiért. Pistike utána kiáltott:

- Nem kell, majd apa leviszi a kukába, én már nagy vagyok! -

 

Óvodás leszek… - írta Varga Ibike cikke

Kati mamám dicsekedett a postásnak, aki a nyugdíjunkat hozta, hogy beírattak az óvodába. Alig aludtunk párat, vendégségbe jött hozzánk egy néni.

A nagyon aranyos, mosolygós nénit Anikónak hívják, hozott egy csokit, amit együtt megettünk, beszélgetett kicsit anyuval, aztán megmutattam neki a szobámat, meg a játékaimat. Még mesélt is nekem.

Amikor elment, azt mondta, hogy holnap én menjek hozzá vendégségbe, az óvodába.

Reggel szépen felöltöztem, majdnem egyedül, anyu megfésült és elindultunk. Először csak a boltba mentünk, mert én is akartam ajándékot vinni Anikó néninek. A ropi mellett döntöttem. Anyu szerint virágot kellene vinnünk, de én úgy gondoltam, az nem jó, mert nem lehet együtt megenni.

Az az óvoda, ahová bementünk, egy akkora ház, hogy anyu nélkül biztosan elvesznék benne. Ebbe lakik Anikó néni? Anyu elmagyarázta, hogy nem itt lakik, ez a dolgozója. Anyunak is van dolgozója, csak most velem van, és akkor megy, ha majd óvodás leszek. Apu meg állandóan dolgozik, csak este szokott hazajönni. Azt nem tudom mikor lesz és milyen lesz, ha óvodás leszek, és hogy akkor én már nem az anyu gyereke leszek? Bár a szomszéd Roli meg iskolás, de attól még a Gizi néni fia.

Kati mama is vigyázhatna rám addig, amíg anyu dolgozik, de neki mindig fáj a lába, és nem tud velem sokáig játszani.

Anikó nénit az udvaron találtuk meg, éppen hintázott egy csomó gyerekkel. Mosolygott, ahogy meglátott, és éreztem, hogy tényleg örül nekem. Gyorsan fel is bontottam az ajándékomat neki. Aztán már mindenki velem ropizott. Egy kislány hívott alagutat ásni. Anyura néztem, bólintott, menjek csak, de ne kenjem össze nagyon magam. Hát az nem sikerült. A cipőm, a ruhám is sárga lett, és mielőtt hazamentünk kezet mostam a kicsi mosdóban. Anikó néni vár megint, már nem kell ajándékot hozni, de hozhatok egy olyan ruhát, aminek nem baj, ha piszkos lesz a homoktól. Így mondta.

Reggeli után mindjárt indultunk az óvodába, és amíg játszottam anyu elment a boltba, a postára, a hivatalba. Megvárt és együtt hazamentünk.

Most esik kicsit az eső. Van barátom, Helga, meg a Viki és azt mondták akkor is jó ott az oviba, ha esik, mert bent is mindenféle játékkal lehet játszani, Anikó néni pedig szépeket mesél.

Anikó néni szerint most már óvodás vagyok, pedig én nem is érzem, és hogy mostantól már el kéne anyut engedni a dolgozóba, aztán, amikor végez, jönne értem. Azt is mondta, hogy ő is szeret engem, és már nagyon hiányzok neki, amikor nem megyek, és hogy ő lesz az én óvónénim, és pont úgy fog vigyázni rám, ahogy anyu szokott. Na ettől aztán az anyu tényleg megnyugodott.

Én még gondolkozom egy kicsit.

Az áruházban vásároltunk mindenféle holmit. Lett benti cipőm, másik fogkefém, tornázós ruhám, új takaróm és párnám, kicsi fésűm. Másnap reggel korábban mentünk Anikó nénihez. Meglepetéssel várt. Odavitt egy kis padhoz, ami fölött fogasok voltak, és a fogas mellett ott volt a nevem, és az én fényképem, ami akkor készült, amikor anyu bérletet vett. Anikó néni úgy gondolja, hogy amíg még nem tudom a nevemet elolvasni, addig is meg kellene ismernem valamiről az én fogkefémet, meg a fésűmet is.

Megkérdezte, mit rajzoljon oda – mert a fényképemet nem illik összefogkrémezni –, amiről megismerem, hogy ne keverjük össze. A katicabogarat választottam. Az jó lesz.

Este anyu katicabogarat varrt az új takarómra, párnámra, a tornaruhámra, a tarisznyára, amibe tettük, meg a munkásruhámra, amiben lehet homokozni. Katicabogarat rajzolt a benticipőbe, a tornacipőbe, meg néhány ruhámba is. Csupa, de csupa katica volt minden. Mondtam is, hogy Te aztán jól összekaticáztad a holmimat! – mire akkorát nevettünk, hogy elterültünk a szőnyegen.

Kicsit még győzködtem, hogy én úgy is megismerem, ami az enyém, de olyan helyesek voltak a katicák. Szépen összekészítettük, és megbeszéltük, hogy holnaptól igaziból óvodás leszek, ebéd után mesél Anikó néni, kicsit alszok, s mire felébredek, addigra ott lesz értem. Tudom, hogy ott lesz értem, hiszen én vagyok a gyereke, és tudom, hogy nem felejtene ott engem. Mert még soha sehol nem felejtett ott, és mindig betartotta, amit ígért.

Reggel nagy szatyorral érkeztünk az óvodába. Anikó nénivel mindent a helyére raktunk, sok puszit adtam anyának, és én is azt mondtam neki, amit ő szokott, hogy jó legyen, és vigyázzon magára, és nagyon szeretem. Meg még azt, hogy siessen értem.

Bent már sok gyerek volt, akit nem ismertem. Hárman annyira sírtak, hogy nem hallottam a saját hangomat. Anikó néni megkért, hogy segíthetnénk neki az óvónősködésben egy kicsit, mert egyedül nem bírja megvigasztalni a sírós gyerekeket. Azért sírnak, mert még nem ismernek senkit. Hívjuk el őket játszani, beszélgessünk velük, hogy ne féljenek itt lenni. Tegnap reggel az egyikük már nem sírt, és az ajtóban várt engem. Még egy barátom van. Timi.

Azért anyu rettentően hiányzik, én is neki, és egész az esti meséig beszélgetünk, hogy mi történt velünk aznap. Apu egyik este türelmetlenül kérte a vacsorát. Anyu szólt, hogy mindjárt kész, hiszen mi is dolgozni voltunk, és nem értünk rá. Jót nevettünk, hogy már én is dolgozni járok! De tényleg, hiszen én terítettem meg az asztalt. Apu megölelt és azt mondta, nagyon büszke rám.

Viszont a Viki beteg lett és nem volt oviba, de holnap készítünk neki gyógyítós képeslapot Anikó nénivel, és elküldjük postán. Rajzolunk bele mindenféle virágot, vagy a kedvenc állatunkat, Anikó néni pedig leírja, mert ő tud szépen írni, hogy jobbulást kívánunk, és hogy hiányzik, nagyon várjuk vissza, és még azt az új mondókát is beleírja, amit legutoljára tanultunk. És aztán majd az anyukája meg elolvassa neki. Ettől Viki, aki a barátom, egykettőre meggyógyul.

Jó óvodásnak lenni. És tudjátok, még mi lenne jó? Az, ha minden gyerek így válna óvodássá.