Igazmesék az unokámnak

Szarkáék

 

Már kisgyermekként megéreztem, hogy a felnőttek világával baj van. Ma, bölcsebb korúként sem látom ezt másként. Mert azt tanították, hogy az állatok ösztönlények, a madarak pici fejében csak egy csöppnyi ész fér el, érzelmek kifejezésére képtelenek, és egyáltalában, nincs is olyan nekik.

A történet, amit elmondok most, ha úgy tetszik állatmese, ennek cáfolata akar lenni, és olyan igaz, mint, ahogy itt ülök és mesélek neked. Hiszen magam voltam részese e mesének, ami akkora megtiszteltetés, hogy hozzá foghatót, csak akkor érzek, amikor idebújsz az ölembe, és azt mondod: Nagyi, beszélgessünk!

 

Valahogy soha nem szerettem a szarkákat. Hangosak, nem is túl szépek, folyton az emberek szemeteibe turkálnak, és egyébként is ott az a kétes értékű tulajdonságuk, hogy lopnak. Nekem legalábbis így tanították.

Ezen a tavaszon sem szerettem meg őket jobban, ám mire beköszöntött a nyár, történt valami, amitől egyszeriben tisztelni kezdtem őket. Elmondom sorjában, úgy, ahogy megesett.

Gyönyörű örvös galamb pár készült fészket rakni a házunk előtti platánon. Persze tavasz lévén, a zajos szarkapár is ezen dolgozott a másik platánon, ami meg a szomszédunk kertje végében magasodott. Szorgalmasan lopkodták a vékony faágakat az örvösgalamb-pár fészkéből, miközben folyamatosan kergették és zaklatták őket. Egész álló nap dúlt a csata.

A galambok erre taktikát váltottak, egyszerre négy fészek építésébe fogtak bele, Galambné asszonyság pedig kitartóan ücsörgött, hol az egyikben, hol a másikban, azt remélve, hogy így megtévesztheti egy kicsit a szarkákat. Akármilyen ág nem tartotta meg őket, mert az örvös galamb csaknem kétszer akkora, mint a szürke gerle. A tollazata is változatosabb: hol egészen sötétszürkének látszik, ha a fejed fölött röpül el, akkor lila s bordó körvonalaival színesíti az eget, de ha az erkélyről meglesed, amint épp leszáll a morzsamaradékért, akkor zöldesen színjátszó tolla varázslatosan csillog a napfényben. Büszke tartással viseli nyakán a hercegi fehér körgallért.

El is csodálkoztam, amikor a főút mellett egy gyenge tuja ágai között is meg-megült. Az egész fa majdnem eldőlt a súlya alatt. Végül a temetői óriás hársfa legmagasabb ágaira rakta tojásait. Hála Istennek, addigra takarták is valamelyest a levélbe borult ágak, s mivel Szarkáné őnagysága is a költéssel volt már elfoglalva, egy darabig csend volt a szomszédban, a madárcsatározások elcsitultak.

Egyik reggel éktelen csaholásra ébredtem. Bon-bon kutyánk habosra kiabálta a száját a ribizli bokrok felé. Kinéztem az ablakon, arra gondoltam, biztosan megint a szomszédék cicusa ellenkezik vele. Nem úgy, ahogy az emberek szoktak ellenkezni, dehogy! A macska leül, jó néhány lépésre a kutyával szemben, s hol mereven nézi, hol ásít, s unottan vizsgálgatja csodás karmait, máskor tetőtől-talpig, komótosan végignyalva magát, mosakszik. A kutyának persze még a szőre is égnek áll dühében, de mivel meg van kötve – s ezt a macska tudja jól –, nem sokat tehet azért, hogy elzavarja a cicust a portáról. Olykor elnézem őket, és állítom, hogy a macska élvezi ezt az állapotot.

No, ott tartottam, hogy a kutya a ribizlibokor felé ugatott, ám most nem volt ott a macska. Akkor tán süni lehet a bokor alatt! Felöltöztem hát, s kimentem megnézni. Nem süni volt. Szarkáék egyik fiókája gubbasztott a levelek takarásában. Ahogy közeledtem felé, menekülőre fogta a dolgot, jó nagyokat szökdécselt. Gondoltam, ha ily erősek már a lábai, talán a fészekbe is visszatalálna, ha felrakjuk a fára. Kiabáltam is Papának, hogy hozza gyorsan a létrát, mert itt van egy madárgyerek, akinek hiányzik az anyukája.

Mitagadás, nagyapád se szerette jobban a szarkákat, először még korholt is érte, „csak nem fogok egy ilyen rusnya fióka miatt a létra tetejére felmászni?!” De aztán látta, hogy mennyire sajnálom szegényt, csak megenyhült. Hozta a létrát, s felkapaszkodott egészen addig a vastag ágig, ahonnan – úgy gondoltuk –, hogyha araszolva is, de visszatalál a fészekbe a szarkafióka.

Másnap reggel már nem csak a kutyánk ébresztett hangos csaholással. A szomszédék hatalmas juhászkutyája is mondta a magáét. Hát még Szarkáék! Akkora volt a hangzavar, hogy mindjárt tudtam, valami nagy ijedtség támadt a szomszédságban. Az volt bizony, sőt rémület, ez tisztán hallatszott Szarkáék szóváltásaiból.

A kis buta fióka, nem a fészek felé igyekezhetett az éjjel, vagy, ha oda is indult, elvéthette az irányt. Mert megint a földre huppant, csak most a kerítés túloldalára. Oda bizony nem mehettem a segítségére. Tehetetlen szemlélőként néztem: mi lesz most?

A fióka vészesen közel merészkedett a szomszédék kutyájához. Ez a nagytermetű kaukázusi juhász és valami farkas-féle keverék, már nyálát csorgatva várta, hogy mikor ugrabugrál elérhető távolságra a madár. Ugyan egy kerítés még elválasztotta tőle, de az olyan ritkás volt, hogy a kutyának akár a fél feje is kifért rajta.

Hiába kiabáltak és repkedtek szédítően körbe-körbe felette a szülei, a fióka nem hallgatott a jó szóra, s ahelyett, hogy tisztes távolságra menekült volna a kutyától, kíváncsisága egyre közelebb vitte a kerítéshez.

Szarkáék ekkor végső lépésre szánták el magukat. Szarkáné felült a garázs ereszcsatornájára, amely épp a behemót kutya fölött volt. Szarka úr elkeseredett iramban vagdalta csőrével a közelebb álló fák, a szilva és cseresznyefa ágacskáit a csőrével, s vitte az ereszcsatornába Szarkáné keze-, akarom mondani csőre-ügyébe muníciónak. Szarkáné pedig harcolt! Felkapott egy-egy ágat, s pontosan célozva dobálta fejbe a kutyát. De annak meg se kottyant, úgy tett, mint aki észre se vette a feje fölött serénykedő elszánt, dühös szarkamamát. Egy-két szóváltás után – ami szarkanyelven csörgésnek hallatszik -, a kétségbeesett szülők megegyeztek abban, hogy ide bizony a nehéztüzérség szükségeltetik, mert a fagallyak gyenge fegyvernek bizonyultak. Szarka úr máris térült-fordult, s fáradhatatlanul hordta nejének a kisebb-nagyobb kavicsokat, innen a mi udvarunkról az építkezésből megmaradt sóderkupacból, úgyszólván válogatás nélkül. Én beleszédültem a nézésébe is. Szarkáné pedig ugyanolyan gondosan, pontosan célozva, hol alacsonyabban repkedve, hol egész a diófa tetejéig felemelkedve dobálta a zsákmányleső nagy barna kutya fejére, hátára a köveket. A kutya unottan felnézett, amikor épp koppant a fején a kő, mint, aki csak az eső szemerkélését nyugtázná. Pedig most nem eső esett. Majd folytatta a lihegést, nyáladzást, kaparászást, a kerítés tövénél, éppen ott, ahol a fióka gunnyasztott megszeppenve.

Ekkor Szarkáné és Szarka Úr a közelharc mellett döntött. Felváltva repültek rá a kutyára, s vagdalták kemény csőrükkel, ahol érték. Főként a fejét. A teraszunkig elhallatszott a koppanás a kutya kemény kobakján. Egy ízben Szarkáné, még egy színészt is megszégyenítő módon, csak pár lépésre a kutyától, eljátszotta a sebzett, vergődő, könnyű vadászzsákmány szerepét. Életét is adta volna a fiókájáért. De a lomha nagy kutya ügyet sem vetett rá.

Megfordult a fejemben, hogy talán nem is az éhségtől hajtva akarja a fiókát, hanem talán kedvtelésből, vagy a könnyű falatnyi gyenge hús vonzotta, netán a játék kedvéért akarta megszerezni rendületlenül a szarkafiókát. Kiabáltam a kutyára, kiabáltam a szomszédnak, s amíg a kerítésnél álltam, a kutya legalább velem volt elfoglalva. Rám acsarkodott, mint birtokháborítóra, ugrált a kerítésre, el akart kergetni engem onnét, hogy ne üssem bele az orrom az ő dolgába. A szomszédék nem voltak otthon. De annyit legalább sikerült elérnem, hogy amíg a kutya rám figyelt, a kis fióka másik irányt választott, s bemenekült a sárgarépaágyásba.

 

Csend lett, én elfáradtam e kétségbeesett küzdelemben, amit végignéztem ezen a napon. Másnap kora reggel megláttam a szomszéd bácsit, s megkértem nézne szét a kertben, nincs-e ott valahol meglapulva a szarkafióka. Nem találta sehol. Nagy volt a csend a fákon. Három nap, három éjjel, nagyon nagy volt a csend. Már akkor tudtam: Szarkáék így gyászolják fiókájukat.

A negyedik napon aztán meghangosodtak megint. Eszüket vesztve ziláltak és romboltak szét minden madárfészket, amire a környékbeli fákon rátaláltak. Ugyanolyan elszánt gyorsasággal, mint ahogy a fiókájukért küzdöttek meg. Fájdalmukban tehették mindezt. De ez nem mentség. Mintha a bosszú valaha is visszaadná elvesztett fiókájukat.

Aztán lehiggadtak, s pár nap múlva feltűnt, hogy Szarka úr, vékony egyenes gallyakat hord újra Szarkáné csőre-ügyébe, aki megfontolt alapossággal tatarozta a platán legtetején az elárvult fészket. De most az oldalát magasabbra készítette, hogy a következő fióka ki ne essék belőle. Új tojásokat tojt, s újra költött. Az élet nem állhat meg.

Két fiókája lett a nyár végére, itt etetem őket ni, konyhai maradékkal a komposztláda mellett. Még mindig csúnyák és hangosak, és még most sem a kedvenc madaraim, mert gallyakat lopnak más madarak fészkéből, de most már tisztelem őket. Láttam, mire képesek, ha veszélyben a családjuk.  És én nem hiszem, hogy ezt ösztönből teszik. Sokkal több van emögött! A feltétel nélküli szeretet, akárcsak nálunk, ugye kincsem?

Kutyaságok 1.

 

Az én apám, aki a Te dédnagyapád volt, hetedik gyerekként, foggal született. Nem is csoda, hogy imádta, vigyázta a természetet, és közismerten jól bánt az állatokkal. Én úgy gondolom, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy értett a nyelvükön. Amikor az erdőt járta, és talált elárvult kis állatot, az mindig nálunk kapott ételt, lakást, szeretetet. Visszajárt a madárfészkekhez, s ha a felnőtt madár napokig nem bukkant fel, akkor a magára hagyott tojásokat is hazahozta, s lámpa alatt puha fészekben keltettük ki. Így lakott nálunk vércse, fürj, vadkacsa, székács galamb, bagoly, fácánfióka, de etettük cumisüvegből a vaddisznónak csíkos kismalacát és őzgidát is.

Amikor épp nem akadt más dolga, akkor a háziállatainknak tanított valami trükköt, s ha vendégek voltak nálunk – ami gyakran előfordult –, akkor produkáltatta őket. A japán kakas oda röpült, ahová az ujjával mutatott, egészen a háztetőig is. A rózsás tarajú kendermagos Bandi kakasunk egy egész sor mutatványt tudott: végig egyensúlyozott egy boton, átkúszott egy régi betoncsövön, majd akadályokon ugrott át. Bobi kutyánk pedig olyan magasra ugrott kisebb termetű korcs létére, hogy hátulról lelopta apám fejéről a kalapot, és elszaladt vele. Ők ketten találták fel a frízbit, hiszed-e?

Hogy hogyan vette rá őket a szórakoztató cirkuszi mutatványra, azt én nem tudom, vagy csak már nem emlékszem rá, de egy kutya idomításának bizony magam is részese voltam.

S mert erre emlékszem, elmesélem neked.

Apám nővére megbetegedett, és az egyik kutyáját nekünk ajándékozta, nem bírta már gondozni. Egy pár hónapos, vidám, nagyon barátságos, tigriscsíkos stafford volt, Rexinek hívták. Nagynéném elkényeztette, csak kolbászt, májkrémet, és húst evett. Szép kutya volt és olyan erős, hogy akárhová próbálta dédapád kikötni, minden köteléket elszaggatott. Nagyon féltettük, hogy elszökik, vagy összemarakodik a szomszéd kutyákkal, ezért arra az elhatározásra jutottunk, hogy a Rexit bizony fogyókúráztatni kell, mert másképpen nem marad meg a portán. Így is lett.

Úgy két hétig soványabb kosztra fogta apám, kevesebb hús, több rántott leves, s kenyér. Abban bízott, hogy a kemény hideg és a diéta kissé legyengíti majd a kutyát, és elvihetjük pórázon sétáltatni vagy legalább futtatni a mezőre. Akkoriban nagy hó esett, és utána csikorgós, hideg telünk lett. A két hét fogyókúra elteltével apám erős pórázt készített, és elindultunk az első próbaútra a Rexivel. 

 

Vastag hó lepte a tájat, s a tetején keményre fagyott a jég, olyan keményre, hogy néhol még engem is megtartott. Az utca felső végén, ahol laktunk, pár háznyira már a szántóföld kezdődött. Az Urak Dűlője szőlőhegytől egészen a település közepét átszelő műútig fehérlett és fénylett a táj, mint egy hatalmas, végeláthatatlan selyempaplan.

            Alig indultunk el, egy nagyon részeg, ijesztő külsejű ember szólított meg minket. Cigarettát és gyufát kért. Apám kotorászni kezdett a zsebében, de a kutya folyton cibálta a kezét. Ezért hát megkérte az idegent, fogja már meg egy pillanatra a pórázt, amíg előkeresi a cigarettát. A férfi félve ugyan, de átvette a láncot, s még a bőr fogantyút is a csuklójára húzta.

A Rexinek több se kellett. Mint egy vezényszóra, nyomban nekiiramodott, a részeg idegent egy szempillantás alatt hasra rántotta a síkos havon, és aztán csak húzta-húzta, szinte röptette végig a jeges mezőn, akár egy rongybabát, le egészen a műútig.

Azt mi már nem láttuk, hogy az idegen miként szabadította ki magát a pórázból, csak a Rexi jött kisvártatva vissza, diadalittasan, örömmámorban, és épp csak egy kicsit lihegett. Apám meglapogatta, megsimogatta, s megdicsérte, amiért visszajött hozzánk, azután csak ennyit mondott:

- No, hát a futtatás az megvolna. Viszont, ha mi sétáltatni is akarjuk ezt a kutyát, akkor a fogyókúrát még két héttel megtoldjuk.

 

Kuvikéknál

 

Azt is tanították nekem a felnőttek, hogy a madaraknak egyféle az ábrázatuk, nem tudnak mosolyogni, nem látszik a harag se rajtuk, mert nincs arcuk, vagy nincs ehhez izmuk, már nem is emlékszem igazán.

Nekem higgy, kis unokám! Igenis tudnak mosolyogni, látszik, ha boldogok, és az is látszik, ha kíváncsiak, mint ahogy az is, ha nagyon mérgesek.

 

A lépcsőn, az erkélyen lévő bagolyköpetek arra utaltak, vagy a mi padlásunkon találtak szállást a baglyok, vagy a temető öreg fái közt leltek valami odúfélét. Emészteni mindenesetre idejártak. Sőt! Még meg is vendégeltek olykor. A legjobb falatokat dobálták be este az ablakon, ha meglátták, hogy ott ülök, és írok éppen a számítógépen, az ablak alatt. Azaz dobták volna, mert az ablak zárva volt. Így akkorákat koppant az üvegen a fej nélküli egér-, vagy verébfióka-csemege, hogy azt hittem valaki kővel dobálja az ablakokat. De reggelente, mindig megtaláltam a nekem szánt bagolyeledelt.

Dehogy ettem meg! – odaraktam a kuka tetejére, hogy lássák, nem kérem. S ha estig nem tűnt el onnan, akkor beleraktam a kukába.

Aztán egy napon átrendezkedtünk, s a dolgozó helyemet felköltöztettük az emeleti társalgóba. Attól kezdve abbamaradt az éttermi futárszolgálat, nem kaptam több egeret a kuvikoktól. Ám egyik éjjel akkora koppanás volt az egyik ablaktáblán, hogy azt hittem, menten betörik. No, gondoltam újra kezdték az etetésemet. Reggel azonban hiába kerestem a járdán, a kiskertben, sehol sem találtam a nekem szánt vacsorát.

Az emeleten azonban, találtam valami egészen mást. Egy teljesen tisztán kivehető, sáros-poros bagolylenyomatot az erkélyre néző ablakon. Szinte minden tolla kirajzolódott azon. De megláttuk az elkövetőt is! Ott lapult a hibiszkusz virág dézsája mellett, a korlát aljánál. Szegény kis kuvik! Mekkorát koppanhatott, de mitől volt ilyen koszos, hogy az ablakon ott maradt a tolla nyoma? Sárban fürdött talán?

Annyira megsajnáltuk, annyira aggódtunk, hiszen ekkora ütközéstől egy ilyen kicsi madárnak komoly baja is eshetett. Óvatosan kinyitottuk az erkélyajtót, s Tünde lányom lassan kilépett a teraszra, hogy megfogja a szemmel láthatóan kábult madarat.

Mégse volt ő annyira kába! Mert amint nyúlt feléje a segítő kéz, kibújt a korlát alatt, és levitorlázott az udvaron álló cseresznyefára.

- Ott bizony nem leszel jó helyen! – szóltunk utána.

- A kutyánk alatta hűsöl, s ha onnan leesel, jaj neked! 

Lerohantunk a lépcsőn, Tündém kiszaladt az udvarra, hogy szemmel tartsa a kis baglyot, amíg én keresek valami csali eledelt, hogy magunkhoz édesgessük, megnézni, nincs-e komolyabb baja. A mélyhűtőben szerencsére volt egy kis pörköltnek való hús, gyorsan meleg víz alá tartottam egyik csücskét, s levágtam belőle egy kisujjnyi darabkát. Fogtam Papa munkáskesztyűjét, kezemre húztam védőfelszerelésnek a karmok ellen, s mentem ki én is a cseresznyefa alá.

Halkan, nyugodt hangon hívogattam a kis kuvikot, sűrűn megrázogatva a húsdarabot az ujjaim között. Ahogy beszélni kezdtem hozzá tágra nyílt gyerektekintettel, mosolyogva itta minden szavamat! A kíváncsisága szinte tapintható volt. Még a fejét is oldalt hajtotta kissé, hogy jobban megnézhessen magának. Boldog voltam, bizakodni kezdtem. Elképzeltem, hogy mindjárt idejön, idearaszol az ágon, oldalvást, ahogy a baglyok szoktak, szépen elveszi a húst a kezemből, s én megfoghatom, hogy megtapogassam a szárnyát, a fejét, nem törött-e csontja szegénykémnek. Ettől az én képzelgésemtől úgy megnőtt az önbizalmam, hogy kicsit hangosabban mondtam ki a soron következő „gyere ide már, ne félj” mondatot.

Ezt jól elrontottam. Mert a kis kuvik, ahelyett, hogy közelebb jött volna, két lépést hátrált az ágon, és kicsit gyanakvóbban nézett rám.

- Nono hékás, lassabban a testtel, nem bizalmaskodunk! – ezt üzente a tekintete.

Akkor kicsit halkabban folytattam a győzködést, de a bizalom hídja leszakadt, már odalett! Minden újabb szavammal, csak rontottam a helyzeten. Egyre durcásabban, egyre szigorúbban nézett rám.

- Hagyjál békén, menj innen, ha nem kotródsz el nyomban, megmondalak a mamámnak! Anyúúúúú! – rikkantotta el magát végül.

- Jól van no, elmegyek, ha megígéred, hogy nem esel le, és nem dőlsz be a szomszéd macskájának se. Szóval vigyázz magadra, míg anyád érted nem jön!

- Anyúúúúú!– sikoltott megint, és így én jobbnak láttam, ha visszavonulót fújok.

Ott hagytam a lombok takarásában a kis kuvikot, de azért egész napon át szemmel tartotta valamelyikünk. Mint ahogy ő is szemmel tartott engem. Ahányszor elmentem a fa alatt, annyiszor nézte meg mit csinálok, mi van a kezemben, és egyáltalán mit akarok arrafelé. Követte minden lépésemet a tekintetével, a feje körbeforgott, akárcsak a Bori babád feje a nyakán. Tekintetében szigorú parancs: „ha megszólasz, sikítok!”

Örömmel nyugtáztam azonban, hogy tényleg szót fogad, és vigyáz magára. Úgy déltájt ugyanis átszemtelenkedett a szomszéd sárga színű macskája. Körbeszagolt a levegőben, és lassan, zajtalanul lopakodott a cseresznyefa felé. A kis kuvik észrevette, és óvatosan kikapaszkodott annak az ágnak a végéig, amelyik pontosan a kutya feje fölött volt. Az ág erősen himbálózott alatta, amire kutya felnézett. Vakkantott egyet a kis kuvikra, de azon nyomban észrevette a macskát is, akit aztán hangos csaholással tartott távol a cseresznyefától. Amikor a macska meghátrált, a kuvik is visszaóvatoskodott az ág tövébe, elbújni a levelek közé. Ha a cica ismét közeledett, a bagoly megint csak az ág végén telepedett meg, a kutya fölött, akit így fogadott testőrévé egy egész délutánra.

Este hat után, amikor a kuvikcsalád a szokásos vacsoraidőre kiröpült, megjött a hangja a kis kuviknak is, s egész késő estig vitatkozott a szüleivel.

Reggelre, már nem volt ott a fán.

De még aznap estefelé, ismét csak fontos dolgot tanultam és megint gazdagabbnak érezhettem magam. Mert hálából, amiért vigyáztunk a kicsire – csakis ezért lehetett –, hogy Kuvik papa és Kuvik mama engedték végignéznem egészen közelről, hogyan tanítják a kis kuvikcsemetéket röpülni.

Kuvik Úr a mi villanyoszlopunk tetejére ült, neje pedig két oszloppal arrébb. A szóváltásból kiderült, hívják a kicsiket, hogy kövessék őket. A fiókák válasza a temetői nagy hárs lombja közül hallatszott. Ni, az egyik már jön is, szépen, ügyesen, egyenesen, s leszáll a villanyoszlop melletti nyírfa egyik ágára, kuvikmamához közelebb.

Most már hárman hívogattak. Na ekkor derült ki, hogy Kuvik szomszédaimnak két csemetéjük lett az idén. Egyre hangosabban hívogatták, s bátorították a második fiókát, s végre megláttam, hol van. Ő is a nagy hársfáról startolt, de ahelyett, hogy egyenesen elindult volna a szülei felé, előbb kipróbált egy két ágat még, aztán csetlett-botlott, és egy „jövök mááááár!!!!” kiáltással becsörtetett a nyír ágai közé, egyenest a testvére fejetetejére. Együtt estek egy ággal lejjebb, aztán ez a kis sete-suta, még eggyel lejjebb, meg még eggyel, míg végül bevitorlázott egyenest a lábam elé, a bazsarózsabokorba. Én lenéztem rá, ő felnézett rám, és nevetett! Kaján vigyor ült a képén, hogy lám ő most iderepült, pedig nem is kértem! Lenyúltam érte, s fölemeltem:

- Hát Te vagy az! – kiáltottam örömömben. – Ügyes vagy! Nagyon ügyes, és gyönyörű! – puszit nyomtam a fejére, de már menni is akart, hát elengedtem.

- Igazad van, menj csak, hallgass a mamádra, még gyakorolj egy kicsit! – szóltam utána.

Gyönyörű kis iránytévesztő madarunk! Hát ezért hagyta ott nyomát az erkélyablakon! Amit természetesen aztán hosszú heteken át nem is töröltem le, csak akkor, amikor annyi utcai por koszolta, hogy a kis kuvikunk körvonalai egészen elmosódtak már.