Barátaim remekei
Keszthelyi-Mangó Gabriella
minden halál az én halálom
s minden élet az enyém
UTAZÁS
hegyre szállni völgybe szállni s nyárrá érni mint a dinnye
tómederben békát látni kerek édes roppanóssá
mélyre bukni felébredni dinnyévé szeretnék lenni
gyerekszívvé reménykedni s egész kerek Hold-anyóvá
karácsonyi angyalokkal csillagképű gyermekeim
hópihévé válni szépen varázsporral betakarnám
kavarogni egyre feljebb s hullócsillagként ragyognék
embertelen messzeségben a homlokok horizontján
bő tavasszal felébredni gyermekszívem kattog cserreg
s újra csattanni az égre vándormadár lét az egész
emberszaggá érni este messze messze elutazni
parázsszülő reccsenésre s felébredni felébredni
HUNGARIKUM
hazátlannak érzem magam
nemzetképem képtelenné fagyott
elszórtam házam földem nyelvem
önszántamból lettem nincstelen
maradtak még a belső szerveim
donorként talán még jó leszek
így élem túl hogy több részre szakadtam
APRÓHIRDETÉS
alig használt lelkem
kopottra cserélném
MÁR MEGINT EZ A DON KISOTT
Don Kisott átlényegült homo vulgarissá
pont úgy mint a gumicsizmába bújt felhők
gyakorolta széllel bélelt harcát
s számkivetettségét
mit bőre alá ültetett önnön lelke
levetette volna már
félt és evett és ivott s mint a visszhang
céda célt tükröző szemüveget
biggyesztve orrára vonult
harangszókor a templom elé
szürke szűrben szürke szemekkel
nem volt már hős sem semmi
donkisottsága
régen a reggeliző asztal kelléke lett
hagymahéj kolbászbőr
s egy nagy bicska szegletében
nevetett olykor az arcába
ha a homo vulgaritása
az est fényében feszélyezte
KIKÁLTÓ
tisztességet becsületet
ki más vágyna más egyebet?
nagy polcokon kicsiny áru
csomagolva időt álló
sorba sorba karikába
vásárfiát kosarába!
kaphat nálam száz egyebet:
tiszta kézből tiszta kezet
gondoskodást ára nélkül
szeretetet szálka nélkül
s hogyha vitte s nem elég
marad itt még száz egyéb!
sorba sorba karikába
emberséget kosarába!
VÁRAKOZÁS
fáznak kint a csillagok így tisztulgat most a lélek
éles fényük elszaladt ringatásba selymesen
lélegzetük a sarokban belebújik megadóan
pókhálóba burkolózva s belül kurjongat a tóban
söprű alatt szétszakadt nagyra pöffedt békaként
lassan csurrant ránk az este nagy böjt borult a világra
tél hidege fogta még s nem fordult át némaságba
araszolva terítődött térdre hullva senki sem
úgy sündörgött mint az ördög
templomajtó szegletén
FÉLELEM ÁLDOZATI OLTÁR
törékeny testben huszonnégy naponta
törékeny lélek wc-be fojtom magzatim
játssza
a sebezhetetlenséget
HARAG
földbe taposnám a hóvirágot
mit vihog idétlen hosszú lábain?
tán a szenvedést nézi?
e nyomorult hangyákat a földön?
kapirgálását a lábak ízének?
a pálinka ízét talán?
mely feloldja az este ridegségét?
VERSBE FOJTOM BÁNATOM
a versekbe néha bele lehet halni
– a szótlanság se jobb – az is a föld alá vezet
a képek, melyek meg sem születnek
gondosan kijelölt, kimért sírhelyek
koccintsunk hát újra!
egy feles jobbról
egy balról kellene
pofonok ezek
pofonok melyek olykor
jobban ütnek, mint az apám keze
simogat és üt – akár az Isten –
kit sírva kérek: bocsánat, bocsánat
s hogy meghallja-e
azt nem tudom meg soha
mert fülem folyvást sikít
A HOLD ÉS AZ UDVARA
alattvalók sündörögnek
talpnyalók a csillagok
s fenn középen éjsötétben
fénysugaras derültségben
a hízott hold ott ragyog
kedvesednék tested mellé
mint házfalakból növő fények
rejtekeznék két karodba
feloldódnék langy szagodba
teljességes pillanat
időtlenné csókolóddzál
úgy öleljél mintha fúlnál
karom nélkül hideg tóba
s hullnál alá kőkatlanba
holdudvaros éjszaka
szívem lelkem felettetek
szétterjesztett havas felleg
éjszakából éjszakába
befőtt fekszik dunyhaágyba
szemed fénye ott ragyog
ÁLOM
a nap ráült a szempillámra
s tehetetlen-hirtelen
lökött tovább a másik világba
virágos rétre nesztelen.
selyem palástú égig érő rétre
erőtől duzzadó pipacsok közé
nem is próbáltam felnézni az égre
nem vágytam el a felhők fölé.
tartott a föld, a pihe-puha pázsit
a szüretelőtti beért bódulat
az árnyék a lábamhoz úgy bújdogált itt,
mint kiskutyám, a sétáink alatt.
beterített édes zamatával
a nyáreste buja illata
s maradtam az álomvilágban
tovább, mint egy-egy éjszaka
Járvány
leharapták a fél fülemet
s belőle a vér lüktetőn szaladt
dühödt emberekbe futott bele
akik várták a köríves kapu alatt
fogatlan dülledő szemtelen arcuk
összemosódott a mögöttük álló fallal
polipkarok öleltek magukhoz
a tintát fröcskölő emberi robajban
kiáltottam hosszan segítsen valaki
de Echo is elszökött a lábnyoma is poros
így besüllyedtem a tömeg mocsarába
mint frissülésre váró öreg vánkosok
KARÁCSONY
a sült kalács illatával
mézeskalács katonákkal
sok-sok fénnyel édességgel
örökké hitt reménységgel
meleggel és hófúvással
gesztenyeszem kacsintással
lopakodott be a házba
gyertyával szőtt karikába
asztaldíszbe, tányér mélyre,
izzó szemek belsejébe
köszöntésbe, pár nap másba,
melegít a télfagyába
Kiszehajtás
hej, ha a tél derekára
kötne Isten kötelet
s úgy vonszolná, tűzbe dobná
hajtaná el a telet
mert hideg a téli csizma
hiába a korc bele
megvesz benne, belénk harap
Isten összes hidege
ide hát a kiszebábut
lobogjon a friss havon
száműzi a sötétséget
pernye szállva hív vendéget
jó tavaszi rügyeket
PUZZLE
a meghitt anyatejszagot érzem
szétkoptatott napok között
mellettük egy mackó képe
mi szemétdombra költözött
de vannak még darabok arcokból, zajból,
elfogyott, kihullott szög a padból,
éjszakák, fények, hasadt életek,
egy-egy szelet váza,
ezekkel mit tegyek?
gyermek hajszálak, illata egy csóknak,
ölelés és kudarc, a végletek morzsolnak,
hegycsúcs és tenger, kiszáradt mezők,
teli tányér leves, gőzölgő, erős
kapocs
részeim ezek? vagy darabjuk vagyok?
s ha kész a kép?
SZERELEM
Szeretnék Tőled újra megszületni,
Te lennél a minden, s én lennék a rész,
majd gömböcként nőnék világot emésztve,
s részből lennék lassacskán egész.
Szeretnék Veled újra megszületni
tükörképemként hordanálak,
úgy látnál mindent, ahogyan én látom,
így lennénk egésze a világnak.
Szeretnék Hozzád megszületni újra,
marnánk egymásból, mint éhes kutyák,
s hiányaink, ha már nagyon fájnak,
kettőnkből állna helyre a világ.